Lázár János 2014. március 15-i ünnepi beszéde Hódmezővásárhelyen

Igen Tisztelt Polgármester Úr!
Kedves Képviselő-testület!
Hódmezővásárhelyi Polgártársaim!
Magyarok innen és magyarok határon túlról!

Engedjék meg, hogy a Kormány nevében, megkülönböztetett szeretettel és tisztelettel köszöntsem, úgy is mint a város polgára, minden hódmezővásárhelyi polgártársamat. Megkülönböztetett tisztelettel és szeretettel köszöntve azokat, akik ma több mint kétszázan, azért jöttek Hódmezővásárhelyre, hogy a magyar állampolgársági esküt letegyék, összesereglettek a Kárpát-medencéből, hogy itt Hódmezővásárhelyen tegyenek tanúságot a magyar állampolgárságról. Isten hozta őket itt közöttünk!

Külön köszöntöm azt a határon túli honfitársunkat, aki immár a háromezredik magyar állampolgár, aki ebben a közösségben, Hódmezővásárhelyen teszi le az állampolgársági esküt.

Igen Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Kedves Emlékező Vásárhelyiek!

Mindig felelősségteljes dolog, mindig szívszorító érzés és mindig nagy lehetőség az ember számára, hogy Kossuth Lajos szobrának tövéből a március 15-én ünneplő hódmezővásárhelyiekhez és környékbeliekhez szóljon. Szívszorító felelősség, hiszen ennek a városnak és ennek a népnek ez a legnagyobb ünnepe, ez a szívből jövő ünnepe. Ez az az ünnep, amikor a vásárhelyiek összegyűlnek és az emlékezés virágait helyezik el Kossuth Lajos szobránál, ezért külön köszöntöm azokat, akik ma egy szál virággal emlékeznek a bátrakra, a ’48-as hősökre, az apáink nagyapáinknak a nagyapjaira, akik ott harcoltak Kossuth zászlaja alatt.

Tisztelet a bátraknak és tisztelet a vásárhelyi hősöknek, legyen az első néhány szó a főhajtásé, azok előtt a hódmezővásárhelyi honvédek előtt, akik 1848 tavaszán, jelentkeztek katonának 1848 őszétől pedig, életüket adták a hazáért. Életüket adták azért a hazáért, hősként, amelyről, azt hitték, azt gondolták és azt feltételezték, hogy mindennél fontosabb számukra. Örök ünnep ez minden hódmezővásárhelyi számára, hiszen az alföldi ember életében a szent szabadság napja a mai, ahogy annak idején az előttünk járó vásárhelyiek feljegyezték. Ez az ünnep mindannyiunknak személyes ünnep, ünnep akkor is, hogy ha az állam nem ünnepel, ünnep akkor is, hogy ha az állam ünnepre kényszerít és valódi ünnep akkor is, hogy ha az állam tiltja az ünnepet. A szabadság ünnepe, Hódmezővásárhely napja. Ez a nap áll az itteni ember lelkéhez legközelebb. Ezen a napon minden vásárhelyi büszke lehet az előtte járókra, a vásárhelyi fajta büszke, emelt fővel járó nép, aki úgy gondolta, ahogy Széchenyi mondta: „Semmit rólunk, nálunk nélkül” – ez azt jelenti, hogy az emelt fővel járó büszke ember, aki nem hagyja a gerincét megtörni mindig dönt, mindig felelősséget vállal és mindig részt vesz a közügyek intézésében.

Vásárhely népe valahol, mégis az ország népe, nem véletlen, hogy szívügye, a szív ünnepe a mai nap, amelyen mindenki ünnepel, azok is, akik baloldali érzelműek, és azok a vásárhelyiek is, akik jobboldali érzelműek. Hiszen ez volt az első ünnep történelmünk alkalmával, amikor nem hozzánk szóltak, nem rólunk szóltak, nem nekünk beszéltek, hanem mi magunk voltunk hódmezővásárhelyiek az események középpontjában, maga a nemzet vette kezébe sorsát, mi voltunk a nemzet maga, 1848 lényege. Ez a mai nap egy rebellis nép, egy rebellis vásárhelyi nép ünnepe. A nemzeti öntudat, a nemzeti büszkeség, a nemzeti önbecsülés, és természetesen a bátrak napja. Egy olyan rebellis nép ünnepe, aki akkor biztosan, ma pedig remélem, hogy rebellis népként, rebellis kormányra talált, mert a rebellis népeknek az a sorsa, hogy rebellis kormányuk legyen.

Igen Tisztelt Emlékezők! Kedves Barátaim!

Azért fontos a mai napon a nemzeti öntudat, a nemzeti büszkeség, a saját maguk lábán megálló képesség emlegetése, mert az elmúlt 25 esztendőből, ötven évnyi kommunizmus alatt, és az azt megelőző elveszített két háború alkalmával nagyon sok jutott nekünk a gyávaságból, az árulásból, a megalkuvásból, az aljasságból, abból, hogy mit hogyan nem lehet megtenni, abból az eszméből és eszményből, hogy merjünk inkább kicsik lenni. Egy rebellis nép, egy szabadságszerető nép ezt rosszul viseli. Ezért aztán 2014-ben nemcsak lehetőség számunkra, hanem kötelesség és felelősség is, hogy megnézzük vajon a „szabadság, egyenlőség, testvériség” hogyan áll manapság. Az 1990-es rendszerváltás a politikai rendszerváltás után a 2010-es második rendszerváltás, a gazdasági rendszerváltás után, hogy áll Magyarországon a szabadság ügye. Van-e annak tennivalója, aki a szabadság istenében hisz. Van-e annak tennivalója, aki azoknak a honvédeknek a követője, akik a szabadságharc szerveződése után börtönbe kerültek, üldözték őket, szenvedtek, mégis vállalták eszményeiket, emléket állítottak Kossuthnak, megválasztották Szametz Andrást arra, hogy köröket, polgári köröket, Kossuth köröket, olvasóköröket hozzon létre azért, hogy az eszme, az állami tiltás ellenére soha ne vesszen feledendőbe. Van-e a szabadság harcosainak, van-e a mai magyar szabadság harcosainak tennivalója? Bőségesen akad, jelenthetem minden vásárhelyinek. Hiszen meg kell védenünk az új közösen elért közteherviselés minden eredményét, amikor az fizet, akinek pénze van és nem az, akinek nincs. Meg kell védenünk azt a földet, ami a hódmezővásárhelyiek számára megélhetést jelentette és jelenti a jövőben, és meg kell védeni azt a politikát, amely a bankokkal szemben, az emberek oldalára áll, a szolgáltatókkal szemben, a fogyasztókat védi, végső soron az embereket választja, az embereket szolgálja. Ezt a politikát, ezt az eszményt, ezt a szabadságeszményt mindig meg kell védenünk.

Hölgyeim és Uraim, Vásárhelyi Polgártársaim!

Más ez az év, mint a többi, és más ez a tavasz. Idén ugyanis a tavasz kezdődött el hamarabb, és ezt a tavaszt nem előzte meg igazi tél. Nagyon remélem, hogy ez a politika értelmében is így van.

Nem szégyen március 15-én politikáról beszélni, hiszen március 15-e maga a politika, ugyanúgy mint október 23-a, amikor az emberek döntöttek a saját sorsukról. Nem vártak tovább, nem hezitáltak, nem féltek, bátrak voltak és megragadták a saját sorsukat. Hosszú-hosszú évtizedek után végre úgy kezdődhet egy szakasz az ország életében, azt remélem, hogy egy boldogabb és igazságosabb szakasz, hogy azt a megelőző négy év sem a megszorításokról szólt, az azt megelőző négy évben sem a megszorítások jellemezték az országot. 2010-ben, jómagam és a hozzám hasonlóak, ebben az országban és ebben a városban történelmi léptékű felhatalmazást kaptak és azt szeretném hinni, hogy ezzel képesek voltunk élni is. Megszakítottuk a rendszerváltást követő évtizedek legrosszabb és egyre erősebb politikai hagyományát, a húzd meg, erezd meg időszak vetésforgóját. Véget vetettünk annak, hogy minden egyes ciklus nagyobbik része a választási kampányok fedezet nélküli ígéreteinek törlesztéséről szóljanak és ez valóban forradalmi változás visszatekintve a mögöttünk hagyott húszegynéhány esztendőre. Forradalmi, mert gyökeresen változtatta meg a magyarok megmacskásodott gondolkodását, nemcsak évtizedek, de talán évszázadok rossz beidegződését, kezdte el levetni magáról ez a nemzet. A magyarok ugyanis túl sokáig éltek nagy birodalmak alattvalóiként, hol a török, hol a Habsburg, hol a szovjet birodalom alattvalóiként. Nem volt hát nehéz dolga annak, aki a rendszerváltozás idején, arra próbált rávenni bennünket, hogy új gazdát keressünk, immáron Brüsszelben vagy Washingtonban.

Tudják, minket sokat támadnak ellenfeleink azzal, hogy szembe szállunk Európával és Európa ellenesek lennénk, csak azért, mert Brüsszelben ki merünk állni saját érdekeinkért, mert a magyar ügyért hajlandók vagyunk szembe szállni, akár Brüsszellel vagy akár Washingtonnal is.

A mai nap tétje, a következő hónapok és évek tétje, hogy Magyarország képes lesz-e a 2010 és ’14 között visszaszerzett szuverenitását, nemzeti önrendelkezését, saját lábon állni képességét megőrizni, megvédeni. Az az igazság, hogy sok hatás ér bennünket, pedig a brüsszeliek tanulhatnának a bécsiektől. Megtanulhatnák, hogy Bécs hiába próbálta a maga gondolkodásmódját, a maga viselkedésformáit, a maga hatalmát ráerőltetni erre az országra, száz év próbálkozás után, ez 1848-ban polgárháborúba és forradalomba, szabadságharcba torkollott. Nem vagyunk erőtlenek, és nem hagyjuk magunkat, jó lesz, hogyha Brüsszel tanul Bécstől és megtanulja, hogy a szabadságszerető alföldi magyaroknak, senki nem diktálhat. Persze, soha nem mondhatjuk azt, hogy Európa ellenes lenne az, aki nem enged ’48-ból, ugyanis szerintünk a nemzeti érdeket érvényesítő politika nem azzal kezdődik, hogy letesszük a fegyvert Világosnál. Szerintünk a nemzeti politika azzal kezdődik, hogy helyén van a szívünk és helyén az eszünk, és végrehajtani a forradalmi változásokat, és szabadságharcban ha kell, ezeket az eredményeket képesek és készek vagyunk is megvédeni. Magyarországon a fegyverletétel, a kapitulálás politikája uralkodott éveken, évtizedeken talán évszázadokon keresztül. Uralkodott és arra terelte, arra edzette a fegyverletétel és a kapitulálás politikája a magyarokat, hogy az előttük álló kihívások legyőzése máshogy nem megy, csak megszorításokkal, magas adókkal, ellenjuttatásokkal, drága árakkal. A magyar polgár annyiszor hallotta azt a liberális szöveget, hogy végül már maga is mondogatta, a bankokhoz nem szabad nyúlni, mert akkor megharagszanak az uzsorások. Az energiaszolgáltatóhoz nem szabad hozzányúlni, mert akkor bizony leszakad az ég. A Nemzetközi Valutaalapnak illik tartozni. Az a jó, ha tartozunk. A jó szövetséges tartozik és fizet. Aki demokrata, az az unokáit is képes eladósítani Washington felé, és így tovább. Ezt hallottuk huszon éveken keresztül, hogy ez az igazi, ez a tuti, ez a nekünk való. Bizony éveken át, ilyeneket sulykoltak, szugeráltak belénk és nem tették ezt eredménytelenül, mert végül már-már magunk is hittük, hogy a nehézségekre, válságokra nincs más megoldás, mint a megszorítás, és azt gondoltuk, hogy ez egyfajta természeti törvény. A magyarok persze egy darabig kérdezgették, hogy miért nem lehet onnan elvenni, ahol sok van, miért kell mindig onnan elvenni, ahol kevés van? De a hatalom mindig azt felelte nekik, bárki kormányozza is az országot, hogy csak még egy utolsó megszorítás kell. Csak még néhány szűk esztendő kell, azután biztos jobb lesz, ha nektek nem, de legalább az unokáitoknak. A magyarok évekig elhitték ezt, mert a magyar emberek jóhiszemű emberek és ahogy korábban a török dzsidák, az osztrák ágyúk, vagy az orosz tankok, most ez az ígéret tartotta alattvalói sorban őket, mert megszorítunk, de holnap jobb lesz. Ez volt az ígéret, amely mindannyiunkat rabságban tartott évtizedeken keresztül. De a hazugság rabigája, soha ne feledjük, ugyanolyan rabiga, mint a fegyverek rabigája. Így aztán 2010-re elege lett a magyaroknak, mert a magyar béketűrő nép, de semmiképpen sem hülye. Tudja, hogy „habár felül a gálya, s alul a víznek árja, azért a víz az úr”. 2010-ben bizony feltámadott a tenger. Négy éve új korszakot kezdtünk a rendszerváltozás utáni történelmünkben. Olyat, amely méltó 1848 és 1849 szellemiségéhez. Egyetlen négy éves ciklus alatt végrehajtottunk egy polgári forradalmat, megvívtunk egy európai szabadságharcot, és megalapoztunk egy új, boldog békeidőszakot.

1848-49 küzdelmei ugyanis, nemcsak a szabadság kivívásáról szóltak, hanem a polgári Magyarország megteremtéséről, a feltételekről, a keretekről, amelyet aztán évtizedek alatt sikeresen tudtunk betölteni. Magyarország ugyanis olyan ország, ahol a múlt mindig túl sokáig tart. Beleharap a jelenbe, és túszul ejti még a jövőt is. Így volt ez a rendszerváltás után mostanáig is, amikor a kommunisták formális és informális befolyása érvényesült, formálisan, demokratikusan, politikailag hiába buktak már meg régen és így volt ez 1848-ban is, amikor a márciusi ifjak és a reformkor nagyjainak a velük élő jogfosztottsággal, feudalizmussal kellett megküzdeniük.

1848 bármilyen furcsa egy polgárság nélküli, polgári forradalom volt. Ez a párhuzam, amelyre ma is érdemes figyelmeztetnünk és figyelni mindannyiunknak. Akkor a félfeudális, jogfosztott ország legyőzése volt a feladat, ma a félbehagyott rendszerváltozás befejezése a tét. Alkotmányos forradalom zajlott le 2010-ben, amelyet ahogy ez a magyar történelemben szokás, megint szabadságharc követett. Ez a szabadságharcunk azonban, talán a történelmünkben először nem fegyverletétellel ér véget és nem Világos lesz a vége és nem is a Bach korszak követi majd, nem a passzív ellenállás, hanem nagyon is aktív, csendes és közös cselekvés. Ha jól tesszük a dolgunkat, most nem kell megint két évtizedet várnunk, a boldog békeidőkre.

Kedves Barátaim, Emlékező Hódmezővásárhelyi Polgártársak!

Mi magyarok büszkék vagyunk arra, hogy annak idején, a 19. és 20. század fordulóján, a Millennium időszakában mennyi minden épült ebben az országban, mennyi minden épült ebben a városban, hogyan fejlődött a hazánk. Okkal lehetünk erre büszkék. Budapest ekkor lett metropolisz Európa egyik legszebb fővárosa, Vásárhely ekkor lett európai kis nagyváros, büszke gyarapodó polgárok otthona, az Alföld egyik ékköve. Okkal vagyunk büszkék minderre, de a szívünk mélyén tudtuk, éreztük, az elmúlt évtizedekben is, nincs az teljesen rendben, hogy a távlati szűkebb pátriánk utolsó nagy európai mértékkel mérhető virágkora több, mint egy évszázada volt, több mint egy évszázada már vége is lett. Két elveszített világháború, ötvenévnyi kommunizmus, egy huszonöt éves rendszerváltoztatás, négy év szabadságharc Brüsszellel, erkölcsileg is érdemessé tesz bennünket arra, hogy a munkánk gyümölcseképpen, a történelmi áldozatvállalásainkkal együtt, rászolgáljunk, hogy megélhessük Magyarország új virágkorát. Ahogy a ’48-asok mondták, „Legyen béke, szabadság és egyetértés!”. Azt hiszem, a most lezáruló kormányzati ciklus épp ezért adott olyan sok honfitársunknak reményt, szerte ebben az országban. Azért, mert hosszú-hosszú évek vagy inkább emberöltők után, végre ízelítőt kaptunk abból, hogy igenis eljöhet egy új békeidő. A gyarapodás az ország és a nemzet épülésének a következő nagy korszaka következhet, méghozzá a mi életünkben, a mi hétköznapjainkban, a mi szeretteink életében és nem kell hozzá egy újabb millenniumra, egy újabb ezredfordulóra várnunk. Az elmúlt két évtizedben, sok olyasmivel gyarapodott ez a közösség is, amire az ükunokáink is büszkék lehetnek, ha nem is mondják majd el, áldó imádság mellett szent neveinket, de most az elmúlt négy évben megkezdett hatalmas munka folytatásával, ennek a fajta fejlődésnek, gyarapodásnak az élményét, egy ország, egy nemzet közös élményévé varázsolhatjuk, közös élményévé tehetjük. Elvihetjük az új békeidők fejlődését oda is, ahol a rendszerváltozás óta, hiába vártak rá. Ez a nemzeti együttműködés kormányának, illetve politikai erőinek felelőssége. Nyugodtam mondhatom, történelmi küldetése. Befejezni a félbehagyott rendszerváltást, hiszen annak idején nemcsak a régi szabadságunkat akartuk vívni, nemcsak a magunk negyvennyolcát kellett megvívni, de a boldog békeidők jólétét is meg akartuk élni. A két évtizeddel ezelőtti terveinket, csak …. juttattuk, visszaszereztük a szabadságunkat, az ország a saját lábán áll, emelt fővel, büszkén járhatunk és büszkék lehetnek ránk a ’48-as hőseink is.

Most pedig annak is ideje van, hogy azt, amit elértünk a szabadság terén, a magunk hasznára, éljünk is vele. Folytassuk a munkát tehát.

Virágoztassuk fel Magyarországot!

Szabadságot és jólétet mindenkinek!

Boldog békeidőket Magyarország!

Boldog békeidőket Vásárhely!

Köszönöm a figyelmüket!