Igazgató asszony! Igen tisztelt Herceg úr, kedves Herceg asszony, az Esterházy, Erdődy, Batthyány család körünkben megjelent tagjai! Engedjék meg, hogy a Magyar Kormány nevében mindnyájukat nagy tisztelettel, megkülönböztetett tisztelettel és szeretettel köszöntsem.
Itt adódik a lehetőség, hogy az ember válasszon, hogy a számára megírt professzionálisan összegyűjtött, és Magyar Kormány minden nagyszerű eredményét felsoroló beszédet mondjam-e vagy azt mondjam el, amit szeretnék? Most kivételesen a türelmükkel, az idejükkel és elsősorban a megértésükkel visszaélve, szeretném azt a beszédet elmondani, amit magam szerkesztettem, vállalva ezért minden felelősséget. Először is azt szeretném tisztázni a kényes ízlésű olvasók, a kényes ízlésű szakértők, történészek, művészettörténészek és családtagok szempontjából, hogy vajon a csizma, hogy kerül az asztalra? – hogyan kerül egy legjobb esetben is vegyes megítélésnek örvendő politikus Eszterházára abból a célból, hogy egy alapos történettudományi munkát bemutasson, a Haydn-ünnepet megnyissa és a család érdemei előtt tisztelegjen?
Tisztázást érdemel a kérdés már csak azért is, mert az elmúlt huszonnégy, huszonöt esztendőben nagyon kevés alkalom volt, amikor a magyar politika országos képviselői vették a bátorságot, vállalták a politikai kockázatot és a magyar főnemesi családok történelmi teljesítménye előtt tisztelegtek. Ebből a szempontból egy néppárt, plebejus kormányának tagjaként, emlékeztetem a jelenlévőket és a jelen nem lévőket is, hogy Orbán Viktor 2013. június 19-én a fertődi kormányülésen elmondott beszédének utolsó sorában történelmi gesztust tett a magyar főnemesi családok felé. Azt mondta, hogy a kormányülés fertődi, eszterházi megtartásának az indoka az az, hogy egy plebejus kormány tiszteleghessen a magyar arisztokrácia nagyszerű teljesítménye előtt. Magyarország miniszterelnöke részéről az elmúlt huszonöt esztendőben, a mindenkori miniszterelnökök részéről ez a mondat elmaradt, azóta, amióta 1989. augusztus vége óta, innen nem messze, a drótfüggönyt, a vasfüggönyt szétvágva megindult a magyar rendszerváltozás. Azt hiszem, hogy a magyar rendszerváltozásnak nagy adóssága, az a morális és erkölcsi igazságszolgáltatás, ami azt hiszem, hogy ebben a mondatban benne van. Ennek a mondatnak az értelme összefoglalja azt, hogy a magyar kormányoknak és a mindenkori Magyarországnak van miért tisztelegniük és van miért az elismerésüket és a megbecsülésüket kifejezni a magyar főnemesség, a magyar arisztokrácia iránt. Ennek jó szimbóluma Eszterháza.
Engedjék meg ennek kapcsán, hogy beszédemet azzal kezdjem, hogy köszöntsem nemcsak azokat a szakértőket, történészeket, akik kapcsolódnak ma Eszterházához, részt vesznek a tudományos kutatómunkában, de azokat is szeretném köszönteni, akik Fraknóról vagy éppenséggel Kismartonról érkeztek ma és az Esterházy Pivatstiftung munkatársaiként együtt dolgoznak vagy keresik az együttműködés lehetőségét Eszterházával. Itt kell megragadnom az alkalmat arra is, hogy a Magyar Kormány nevében őszinte részvétünket és részvétemet fejezzük ki, és fejezzem ki Esterházy Pálné Ottrubay Melinda hercegasszony elhunyta alakalmából, vigasztalódást kívánva a családnak és kifejezve azt az együttérzést, aminek kapcsán mindig két dolog jut eszébe Ottrubay Melinda a kiváló hercegasszony, mecénás, Burgenland jótevője és nem kevésbé a zseniális primadonna vonatkozásában: a könnyedség és a szépség. Ez a két dolog amit Ottrubay emléke, akik találkoztak Vele, akik látták, vagy akik emlékeznek rá fölidéz mindenkiben. Ennek kapcsán engedjék meg, hogy a mostani könyvbemutató beszédet és a mostani mondandómat, három fényképnek az Önök figyelmébe ajánlásával kezdjem.
Az első fénykép, az első fotó, amit megtekintésre ajánlok az Önök figyelmébe, az 1944-ben, hetven esztendővel ezelőtt, ennek a háznak a kertjében született. 1944 augusztusában látogatott először Eszterházára, Fertődre és utoljára is egyben a háború előtti időszakban Ottrubay Melinda, a későbbi leendő Esterházy Pálné. Ebből az alkalomból magánfotók, családi fotók készültek, amelyeken láthatjuk Ottrubay Melinda szüleit, Horvát Gábor Esterházy Pál titkárának munkatársának fotóit, és láthatjuk magát a fiatal hercegasszonyt, a fiatal huszonegynéhány éves primadonnát itt a kertben, príma balerinát láthatjuk itt a kertben egy fantasztikus fekete-fehér fotón. Erről a fotóról minden embernek, akinek van a szépség és a könnyedség iránt érzéke, azonnal eszébe jut az a fantasztikus szépség amit, egy huszonéves fiatal balerina képvisel és az a könnyedség, amely a fotóból sugároz. Ajánlom figyelmükbe, nagyon tanulságos.
A most bemutatandó kötetből pedig két fotót szeretnék a figyelmükbe ajánlani, ami nagyon tanulságos, és igyekszem a mondandómat ezzel két fotóval keretbe fogni. Az egyik fotó a hétszázkilencvenharmadik oldalon a második kötetben található, tizennégy Esterházy családtagot, férfi családtagot ábrázol és ez a fotó a húszas évek végén készült mégpedig herceg Esterházy László és Erdődy Marietta esküvőjének az alkalmából, Margit herceg asszony szüleinek esküvője alkalmából, amikor is a fotó megörökítette az esküvői alkalmon részt vevő családtagokat a család minden ágából, bizonyítva Esterházy Miklós a családalapító, Esterházy Miklós nádor akaratának több száz éven keresztül való teljesülését, amelyet a családi összetartozásról és a különböző ágakra szakadt, egymástól rokoni fokban távol eső családtagok folyamatos és kötelező összetartására és összetartozására, együvé tartozására hívják fel a figyelmet. Ajánlom ezt a fotót is nagyon jó szívvel, a fotónak több érdekessége is van, nemcsak Margit herceg asszony édesapja, hanem Antal herceg úr édesapja is a fotón rajta van, és rajta van Esterházy János, később mártírhalált halt felvidéki magyar politikus is, több családtaggal egyetemben. Fiatal és több generációt átívelő fotónak lehetünk élvezői.
A második fotó, amelyre hivatkozni fogok, hosszúra és unalmasra reményeim szerint nem nyúló beszédemben, ez a hétszáznyolcvankettedik oldalon leledzik. A hétszáznyolcvankettedik oldalon Esterházy Pálról és Ottrubay Melindáról láthatnak egy fantasztikus fotót, egy zseniális fotót, amelyet Berényi László, a szerző készített Zürichben, a nyolcvanas években. Esterházy Pál a telefonkagyló végén, és a telefonhoz erősített hallgatóval Ottrubay Melinda hallgatja, amint férje beszél a vonalas telefonon. És itt had térjük át arra, hogy a szerzőt hogyan kell bemutatnom Önöknek. Kuriózum maga a könyv, hiszen az Esterházy család ezeréves történetét fogja át, történetekbe köti össze, önálló, egymástól külön is értelmezhető történetekből áll össze a családtörténet, és a kötet szerzője magát magántörténésznek titulálja. Magántörténészekkel találkozni manapság, a mai világban nagyon ritkán van alkalmunk, nekem az a megtiszteltetés jutott osztályrészül, hogy néhány évvel ezelőtt néhány egy egész napot eltölthettem a szerző társaságában. Életem elmúlt harminckilenc évének egyik legnagyobb szellemi élménye és intellektuális kihívása volt a beszélgetés, amely részben természetesen az Esterházy családról, Dr. Esterházy Pálról szólt, a Mindszenty-per negyedrendű vádlottjáról szólt, szólt az emigráció éveiről, szólt nagyrészt Berényi Lászlóról, és szólt a két világháború közti Magyarországról és természetesen szólt az elmúlt ezeréves Magyarországról és, hogy ezt az ezeréves Magyarországot nekünk magyaroknak, mai politikusoknak, közéleti szereplőknek, választott embereknek, hogyan kellene megőrizni és továbbadni.
A szerző részben rokoni szálakon keresztül, édesanyján keresztül, részben pedig baráti szálakon keresztül kapcsolódott a családhoz, kiváló családtörténészt tisztelhetünk személyében, kiváló heraldikust tisztelhetünk személyében, aki azt hiszem, hogy életművének összefoglalásaként adja át ezt a könyvet az olvasók számára. Mondhatom ezt azért mert, lassan-lassan a kilencedik „x”-hez közeledik a szerző és néhány nap múlva ünnepli sokadik születésnapját, amit most a diszkréció kedvéért és hölgyek esetleges jövőbeli szándékai miatt nem hozok nyilvánosságra. Tehát Berényi László a kiváló történész néhány nap múlva ezzel a kötettel ünnepli születésnapját.
A magántörténész funkció ebben az esetben annyit jelent, hogy életének egy nagyon jelentős részét gazdasági közgazdasági munkának szentelte a szerző, Budapesten a húszas években születik és tizenhét évesen már Lorenzo Mediciről ír egy olyan tanulmányt, amely az olasz kormány nemzeti ösztöndíjában részesül. Fiatalon már az érettségi előtt fölfedezik történész tanárai a Szent Imre Gimnáziumban, hogy itt egy páratlan tehetségű történészről lehet itten szó a következő évtizedekben. Berényi László közéleti, bölcsész, történészi bimbódzó pályafutását azonban nagyon erősen kettétöri a második világháború. Ő és családja emigrációba kényszerül, közgazdaságtant hallgat, kereskedő lesz, üzletember lesz, Londonban és világ számos pontján képviseli multinacionális cégek érdekeit, miközben megírja a saját családja történetét, édesanyja családjának történetét, és az Esterházy család számos tagjának ismerőseként fog bele egy fantasztikus munkába: megírja az Esterházy család történetét. Ehhez közelebb vitte őt az a személyes ismeretség, amely szülei révén a második világháború éveiben gyermekként köti Esterházy Pálhoz a családfőhöz, a zárkózott visszahúzódó magánemberhez, Magyarország titkos királyához, ahogy egyes szakirodalom nevezi a két világháború között, majd a 60-as 70-es években keresi őt föl Zürichben, alakít ki egy személyes barátságot. Azon kevés emberek közé tartozik, akiknek a Herceg házába szabad bejárása van, fölkeresheti, beszélhet vele, és az egyébként visszahúzódó, zárkózott, a közéletet kerülő, a politikát lebecsülő Herceg gondolatvilágához, mentalitásához közel fér. Ennek a kétkötetes könyvnek, utolsó előtti fejezeteinek egyike Dr. Esterházy címmel az a fejezet, amelyben megemlékezik Esterházy Pálról, akinek életművét mindenkinek ajánlom figyelmébe, nemcsak a két világháború között tanúsított magatartása miatt, nemcsak amiatt, hogy Nobel-díj akkori összegét és mai összegét is jóval meghaladó tudományos nemzetközi díjat alapított, nemcsak azért, hogy Szentgyörgyi kiváló mecénását és szponzorát tisztelhetjük benne, nemcsak azért mert fantasztikus nyolc nyelvet beszélő, közüle hatot anyanyelvi szinten beszélő, reneszánsz ember volt, aki különböző eszközökön, így például különböző zeneszerszámokon fantasztikusan játszott követve az Esterházyak hagyományát, hanem azért is a máig tisztázatlan, még a nyilvánosság előtt ismeretlen az az embermentő szerep, amit 1942-44 között Esterházy Móriccal, jelenlévő György nagyapjával együtt Budapesten és vidéken végeztek a Magyarországon üldözöttek és zsidók megmentése érdekében.
Tisztázatlan még az a szerep is, amely 1945 után Magyarországon tartja, holott vagyona nagy része Ausztriában, a szovjetek által zár alá véve, de mégiscsak érintetlen. Nem hagyja el az országot, Magyarországon marad, és a Mindszenty-per negyedrendű vádlottjaként először életfogytiglanra, majd tizenöt év fegyházra ítélik és 1948 karácsonya és 1956. október 23-a között börtönben van, majd ezt követően emigrál. Ezek a beszélgetések, Berényi László a szerző beszélgetései, magánbeszélgetései tulajdonképpen megadják a könyv gerincét. Berényi László nekem is elmondta és a könyv előszavában is leírja, hogy miről beszélgettek Esterházy Pállal, aki tudós volt valójában, tudós herceg, és a saját családja történetét is másoknál is sokkal jobban ismerte, nemcsak azért mert az Ausztriában hagyott Esterházy Könyvtár után egy privát könyvtárat épített fel Zürichben, napi szinten a tudományos élet követője, hanem azért is mert összekötött több korszakot és több évszázadot, hiszen 1900-ban született és 1989-ben halt meg, kijutott neki két háborúból, annak minden következményéből. A szerzőről még annyit szeretnék mondani, hogy ez a könyv több annál, mint egy nagyon művelt, rendkívül intelligens, alapos kutató, összegző munkája. A könyv mindenféleképpen gondolkodtat, vitát generál és véleményt formál. A könyv szerzője túlmegy azon, hogy történeti adattárat létesítsen, egy látásmódot, egy szemléletet nyit meg mindannyiunk előtt, hiszen a könyv első kötetének, első egynéhány fejezetében, inkább történetfilozófiai kérdéseket feszeget az Esterházy család kapcsán.
Ez két dolog miatt nagyon fontos. Először is fontos azért, mert Esterházy Péter Harmónia című művében az első mondatok egyike úgy szól, hogy „Kutya nehéz úgy hazudni, hogy az ember nem ösmeri az igazságot.” Ez a bölcsesség azért fontos, mert a Harmóniában a családi legendáriumnak már egy nagyon jelentős részét megismerheti az irodalom iránt igényes olvasó. Most a Harmónia megerősítéséhez kap egy fantasztikus adalékot, hiszen a könyvben megjelenő jó néhány történet alapja, történettudományi alapja, hogy hogyan történt, ebben a könyvben még egy kultúrtörténeti szempontokat, politikai szempontokat, évszázadokat összekötni képes történésznek a tollából válik megismerhetővé.
Hadd kezdjem azzal, hogy Berényi László természetesen nem kevesebbet állít, minthogy az Esterházy család története a nemzeti história egy meghatározó része. A nemzeti históriát, bár Magyarországon nem szokás, nem dívik, hiszen polgári tudomány a családtörténet, de egy város történetét, egy falu történetét és egy ország történetét családok történetein keresztül is meg lehetne írni. Hiszen egy ország életét, egy város életét, egy falu történetét emberek, emberekből szövődő családok, alakítják mind a mai napig. Ha magyar történelemtudománynak az elmúlt kommunista időkben lett volna rá lehetősége, akkor a család történeteken keresztül is meg lehetett volna írni ezt, erre azonban nem volt lehetőség, sőt ez tiltott gyümölcs volt a történészek számára, ezért Berényi László joggal állapítja meg, hogy az elmúlt ezeréves magyar történelemben az utolsó négyszázötven esztendőben legmeghatározóbb a nemzeti história szempontjából az Esterházy család története.
Ennek alátámasztása végett nagyon rafinált módon, egy rövid adattárat ajánl a figyelmünkbe. Egy rövid adattárat, mégpedig, ami nem kevesebbről szól, mint az alábbi állításról: „Praetium laborum non vile”, ez azt jelenti magyarul, hogy „Nem kis ára van a munkának.” – és hogy a laikus olvasókat közelebb vigyem a megoldáshoz, ez a mondat szerepel a világ legmagasabb kitüntetésének jelmondataként, az aranygyapjas-rend jelmondata: „Nem kis ára a munkának.” Tehát az aranygyapjas-rendet azok kaphatják meg, akik nagy árat fizetnek a munkáért és ezért a munkáért jár ez a hatalmas elismerés, amely a keresztény világ legmagasabb kitüntetése mind a mai napig. Nincs még egy magyar család az elmúlt ezer esztendőből, aki – mindenféle sznobizmus nélkül állíthatjuk, és az író rutinosan, minősítés nélkül, tisztán az adatok szintjén állítja elénk az Esterházy családnak, a grófi ágaknak és a hercegi családnak tizennyolc tagja kapta meg a rend megalapítása óta. Esterházy Miklós nádor 1628-ban, a rend megszületése óta harmadikként, első magyarként kapta meg ezt az elismerést. Ha számokban, mennyiségben, kilóban akarjuk mérni a család teljesítményét akkor egészen biztos vagyok abban, hogy a keresztény Európa és a keresztény világhoz tizennyolc aranygyapjas-renddel hozzájárulni kevés család számára adatik meg. A legutolsó 1953-ban Esterházy János számára adatott meg Ottó, Habsburg Ottó által és kezéből.
Itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy ha már a könyvhöz érek, akkor az első néhány rutinos, ravasz, gondolkodásra, gondolkodtatásra késztető ravasz kijelentésben hadd hívjam fel a figyelmet, hogy Berényi László hívta föl egy nagyon fontos dologra az én figyelmemet is, ami az embert politikusként elkerüli. Ugye politikusként az embert általában a józan tisztánlátás szokta elkerülni, és Berényi László hívta fel a figyelmemet, hogy az első kötet második fejezetében szereplő tanulmányokhoz, Magyarországon az elmúlt tizenöt esztendőben a legfontosabb kutatásokat Hiller István végezte, egyetemi tanárként, aki az Esterházy család jóvoltából és részben Berényi László segítségével jutott hozzá olyan lehetőségekhez, hogy akár Csehországban, akár nyugati levéltárakban követhette Esterházy Miklós nádor munkásságát, illetve az ő alapító tevékenységét. Ha a könyvet kell – nem tudom milyen egy könyvajánlás, ritkán teszem – de ha könyvet kell bemutatnom, akkor a következőkre szeretném felhívni a figyelmüket. Az első kötetnek a legindulatosabb, a legforradalmibb része, ahol láthatóan a szerző, a tanulmány megírása közben elfogyasztott egy pohár bort is, és ezért átlépi a történészekre, szükségszerűen és törvényszerűen vonatkozó köteles mértéktartás határát, az a kurucok és labancok témaköre. Ennek az első kötet, első harmadában önálló fejezetet szentel, tisztázva ezt megelőzően az Esterházy család eredetét, a családtörténet első időszakát, a névnek az írásmódját, a címernek a keletkezését. Ezek az első fejezetek egyébként, fölhívom a figyelmet, hogy a maguk történészi minőségében sokak megítélése szerint briliáns művek, akár heraldikai akár családtörténeti vonatkozásokban. Ezek után robban be az érzelem, az érzelem, amely a kurucokról és a labancokról szól, hiszen az Esterházyakat sűrűn éri az a vád, hogy a labancok közé sorolódtak és ezt a szerző, ezt a hegyet a szerző, amely a család fölé tornyosul az elmúlt háromszázötven esztendőből, ezt a hegyet kellő alapossággal rombolja le, horda el és értelmezi a kérdést. Ajánlom Önöknek, nagyon izgalmas, csak a mai közéltre vonatkozó megjegyzésekkel van tele. A történeti aspektusok természetesen rendezésre kerülnek azáltal, hogy a keresztény világ, a XVII. század keresztény világa menthetetlen lett volna az Esterházyak nélkül, a közép-európai Esterházyak nélkül a török háborúk idején. Hatalmasat áldoztak a XVIII. században, hat Esterházy teljesített szolgálatot Rákóczinál, tizenkettő teljesített szolgálatot 1848-49-ben, kivették a részüket az első világháborúban, parlamenti képviselőtársaim tudják, hogy a Magyar Országgyűlés hősi halottjai között szerepel Esterházy Pál, kivették a részüket a második világháborúból, hiszen Herceg úr édesapja 1944-ben katonaként esett el szolgálatot teljesítve, kivették a részüket az üldöztetésből, az emigrációból és mindabból, amit a nyilasok és a nemzetközi, nemzeti szocializmus jelentett az országnak. Ehhez képest odaállítja a teljesítményt és értékeli a helyzetet, ajánlom mindnyájuk figyelmébe a közélet szempontjából rendkívül kritikus, kuruc-labanc kérdésben szellemi igényesség szintjén olvasásra méltó és alkalmas fejezetet, amely egyértelműen érzelmekkel túlfűtött. Itt jól látszik, hogy nemcsak leíró a könyv, nemcsak adattár, nemcsak tényközlés, hanem mindenféleképpen értékeli is a család életművét. És ezután vág bele két fejezettel Esterházy Miklós édesapjának, Esterházy Ferenc alispánnak az életébe, ismerteti az ő származási helyét, sokat ír Galántáról a szerző, a felvidéki magyar vidékről, ismerteti az alispánt, a papát és ismerteti a fantasztikus nádort. Ugye Esterházy Miklós vonatkozásában mindig előnyben részesül Pázmány a kortárs, és mindig előnyben részesül Bethlen Gábor. A szerzőnek briliáns meglátásai vannak a protestantizmus és a katolicizmus tizenöt éves háborúban megnyilvánuló összecsapása kapcsán, fantasztikus párhuzamokat állít a harmincéves háború vonatkozásában. Veszi a bátorságot, hogy Pázmány életművét minimum zárójelbe tegye, de legalábbis erősen megkérdőjelezze, rendkívül komoly forráskritikával alátámasztott megjegyzéséket tesz Bethlen Gábor politikai tevékenysége minősítése érdekében. Nem ezért mert csökkenteni akarja Esterházy Miklós nádor érdemeit, sokkal inkább azért, mert válaszol a kritikákra. Alapos forráselemzéssel áttekinti a szerző, hogy az Esterházy Miklós nádor életpályáról született történelmi munkák az elmúlt háromszázötven esztendőben, milyen megjegyzéseket tesznek, és milyen irányban értékelik a nádor munkáját. Ezeket forráskritikával illeti, szembeállítja a valós forrásokkal, és úgy hiszem, hogy a történettudomány szempontjából elgondolkodtató tényeket, összefüggéseket és véleményeket tisztázó tanulmányt szentel Esterházy Miklós tevékenységének.
Külön foglakozik az indulással, a fiatal korral, hihetetlen aprólékossággal tisztázza, hogy hol született és mikor, és bebizonyítja, hogy az elmúlt háromszázötven évben a magyar történettudományban nem volt annyi alaposság és igényesség, hogy ezt minden kétséget kizárólag megállapítsa. Most ő ezt hiánypótló módon megteszi, és foglalkozik a fölemelkedés éveivel, a linzi birodalmi gyűlés 1614, itt nem csak a tényekre alapoz, véleményt megfogalmaz, sőt föltételez is. Szeretném a figyelmükbe ajánlani, szintén a magyar történettudomány szempontjából, az én véleményem szerint eddig kevésbé ismert tényt, amely szerint egy Klesl nevezetű bíborosnak köszönhető Esterházy Miklós fölemelkedése, Melchior Klesl, aki a legbefolyásosabb udvari bíboros volt Bécsben, Ausztriában, és aki valószínűleg fölfedezte Esterházy Miklós nádort és aki politikai pályafutásán újraindította. Ezt csak azért mondom, mert négyszáz év elteltével minden politikusnak kell olyan ember mellette, aki fölfedezi, aki a pályafutásánál segíti és támogatja. A szellemi atyák vonatkozásában, amely a közéletben és a politikában nagyon fontos, hogy az ember milyen politikusok által szocializálódik a politika világában, nagyon tanulságos az a máig szerintem kellően nem publikált fejezet, amely a bíboros személyével, a bíboros és Esterházy Miklós összefüggéséivel foglalkozik. Esterházy Miklós Pázmánnyal és Bethlennel ellentétben – pikírt módon a szerző megjegyzi – hogy Pázmányt az akkori pápa kitiltotta a pápai udvarból, e megjegyzés után ezzel szembe állítja a spanyol király, a lengyel király, a pápa, francia király és Velence közvetlen kapcsolatát Esterházy Miklóssal, állítván, hogy maga a nádor önálló véleményformáló. Mindezt teszi azért a szerző, mert azt akarja bizonyítani, hogy Magyarország a XVII. és XVIII. században a térségnek nem sodródó szereplője, hanem meghatározó szereplője néhány tucatnyi család tevékenysége által és tevékenységének köszönhetően. Az első kötet Esterházy Miklós nádorságának, fiatalkorának, a támogató bíborosnak, Pázmánynak és Bethlennek a több fejezeten át tartó értékelését követően a vezekényi csatával 1652. augusztus 26-ával zárul, amelyet tényszerűen újraértelmez és alaposan értelmezi azt, hogy mi is történt ott és miért történt, ez hadtörténeti alapossággal megírt, hadtörténészekre jellemző alapossággal megírt fejezet. Azt tudom mondani, hogy mind a két kötetnek a történelemtudományi mélysége nem egyenletes, vannak fantasztikus alapossággal megírt tanulmányok és vannak olyan közismert adatok, amelyek értelmezésében segít Berényi László a szerző. A vezekényi csata azért nagyon fontos, mert az Esterházy örökség, a szellemi, kulturális örökség továbbvitelében lényeges, egyrészről ajánlom mindenkinek figyelmébe, hogy a XVII. századi magyar kultúrtörténetnek kevés olyan eseménye van, amelyből irodalmi, képzőművészeti, sőt építészeti alkotások sokasága következik. A vezekényi csata, az ottani Esterházy áldozatok és általában magának a csatának a legendája, kultusza, azt kell mondjam, hogy a csatatéren maradt Esterházyakat mai szóval élve „celebbé” tette, mindenki erről beszélt az országban, hogy egy család mennyi áldozatot hozott, hiszen a család több tagja is, a leendő családfő Esterházy László is a vezekényi csatatéren maradt, és mind a mai napig az Esterházy legendával kapcsolatban egy nagyon fontos tényezőről beszélünk, amelynek tárgyi emlékei Budapesten, remélhetően itt Eszterházán is és Fraknóban is föllelhetőek.
Következményeit egy nagyon szellemes tanulmánnyal indítja, ami a második kötet nyitó tanulmánya: „Palkótól Pálig” így szól a tanulmány. Az Esterházy Péter kötetének ihletője, a barokk költő, a zseniális politikus Esterházy Pál hercegről az első hercegről írja, a második kötet első fejezeteit a szerző, aki ennek a csatának a következtében lett családfő, hiszen hetedik gyerekként születik és hirtelen ő lesz az első gyerek a csata következtében, és néhány hónap alatt – külön ír az 1652. augusztus 26. és 1652. október 21. közötti időszakról – egy tizenéves fiatalembert kellett nagykorúsítani, egy tizenéves fiatalembernek kellett lehetőséget teremteni, hogy a vele szemben egyébként azonnal föllépő és család vagyonára törő rokon Nádasdy Ferenc, aki a Nádasdy-Wesselényi összeesküvés áldozataként hagyja ott fejét a XVII. század történelmi színpadán és a bécsújhelyi vesztőhelyen, egyébként rosszhírű közéleti szereplőként vonul be a történelembe, amit Berényi László semmiféleképpen sem cáfol, hiszen nem kevesebbet állít, minthogy Nádasdy Ferenc a XVII. századi Magyarország legmohóbb közéleti szereplője, aki saját unokaöccse vagyonára rátör, örökösödési pert és zavaros jogvitákat kezdve, ezért ennek az időszaknak az Esterházy család megmaradása szempontjából nagyon érdekes az összetevője. Itt átvezetnék gyorsan egy másik időszakra, hiszen betűz a szerző egy életrajzot Esterházy Farkasról, aki Esterházy Miklós nádor unokaöccse. Vannak ábrák gyöngébb szintetizáló képességgel rendelkező a beszédet már lassan követni nem tudó hallgatók számára, a szerző is érzi ennek az összefüggés rendszernek a bonyolultságát, ezért táblákkal szemlélteti, hogy volt egy Esterházy Farkas, aki Miklós nádor udvarában nevelkedett, unokaöccse, jogász, Esterházy Miklós pápai követe, és amikor a családban sok a gyerek, akkor ezeknek az unokatestvéreknek, nagybácsiknak, oldalági rokonoknak fogalmazzunk így, történelmi szerep és felelősség jut. Esterházy Miklós nádor halála után a zavaros néhány hónapban ez a bizonyos fantasztikus felkészültségű jogászember védi meg Nádasdy Ferenctől az Esterházyakat, védi meg a császártól az Esterházyakat, jár el a Vatikánban annak érdekében, hogy Esterházy Pál elvehesse nagyon fiatalon, tizenegynéhány évesen a saját elsőfokú unokatestvérét, nyilván szerelmi és anyagi megfontolásokat sem mellőzve, ami a korszak teljes jellemzője, ugyanakkor a példátlan közeli rokonsági fokhoz fantasztikus vatikáni befolyás kellett, ez mind Esterházy Farkasnak köszönhető. Ez azért nagyon fontos mert meglátásom az, hogy a két kötetben nem megírt, Berényi László által személyesen ismert, legendás politikus és közéleti szereplő, gazdasági ember Esterházy Móric legalább ennyire fontos szereplő sok száz évvel később a család egy tragikus pillanatában. Most nem fogok Esterházy Móricnak arról a korszakáról beszélni, amikor 1917-ben hónapokon keresztül magyar miniszterelnök, máig feltáratlan a mai magyar politikai történettudományban, hogy hogyan lett ő a miniszterelnök Tisza István után, Wekerlét megelőzve, miért nem Wekerle lett, milyen politikai, kamarilla politikai összefüggések álltak a döntés mögött. Harminchat évesen, hárman lettek miniszterelnökök 1867 után Magyarországon, egyikük Esterházy Móric. Visszavonul 1920-ban a politikától, és rászabadul egy fantasztikus kihívás, ugyanis a családnak ő a szűken vett fraknói ága, ő az egyedüli felnőtt tag. Mindenkinek a családban ő lesz a gyámja, ezért a vagyon megmentése és a család hírnevének megmentése egy ember kezébe tevődik le, aki nyilván csalódott 1910-es évek politikai kudarcai miatt, nyilván Trianon miatt is, ráadásul a 1920-as évek Horthy rezsimjével először nehezen azonosul, az 1930-as években tér csak vissza parlamenti képviselőként a politikába és briliáns közgazdász, fantasztikus gazda, Magyarország legjobb gazdasági szakembere, aki ezt a hatalmas vagyont mai napig példaértékű módon kezeli, menedzseli és megmenti a család fiatalabb tagjai számára. Közülük a vagyon fogyását nem bízták a véletlenre a 1930-as években, maguk is jelentősen járultak hozzá ahhoz, hogy apadjon a vagyon, kétségtelen, hogy jól érezték magukat és tekintettel a 1945-ös államosításra, ma már nehezen megítélhető hogy mi volt a tudatos és helyes életforma. Esterházy Móric azonban pedáns közgazdászként, a Költségvetési Bizottság fejeként az 1930-as években a Parlamentben megtanította a Magyar Országgyűlés tagjait arról, hogy a magyar költségvetésnek mindig két lába van, az egyik a bevétel és a kiadás, és a kettőnek egymással egyenlő jelet kell tudni mutatnia, annyi kiadás lehet, amennyi bevétel van. Ez a 1930-as évek végén nem volt evidencia a politikai osztály számára, ma is ugyanezzel a problémával birkózunk.
Nem hozom ide, hogy a nyilasok letartóztatják, nem hozom ide azt most, és nem fogom elmondani, – sajnos nincs megírva, nincs egy alapos monográfia György nagyapjáról, Esterházy Péter nagyapjáról – hogy kitelepítik, hogy lecsukják, hogy 1956-ban emigrál, hogy Bécsben hal meg 1960-ban, nem hozom ide ezt. Maga az egész élettörténet azért tanulságos, mert mindig vannak a családban olyan nők és férfiak, időnként feleségek, özvegyek, időnként egy-egy felnőtt, aki képes az egész családot megmenteni. Ez a munka második kötetének egy fontos, kuriózum értékű része.
A XVIII. századi Esterházyakra külön szeretném fölhívni a figyelmet, aminek van a mai kor és a helyszín miatt érdekessége. Nem csak azért, mert az igazgató asszony arra bíztatott, hogy Haydnről is beszéljünk, és a Haydn-ünnep fontosságára is felhívjam a figyelmet, hanem azért is, mert a magyar történettudomány, inkább a magyar közgondolkodás nem értékeli eléggé a XVIII. századi magyar nagyságot. Úgy gondolják sokan, hogy a Rákóczi-szabadságharc elvesztése az az ország számára – különösképpen a megkötött béke, a Károlyi Sándor által megkötött béke – az egy hátrányos dolog volt, hogy Mária Terézia uralkodása, vagy II. József uralkodása az adott esetben visszalépést jelentett.
A XVIII. század kultúrtörténeti emlékei ezt mindenesetre minimum megkérdőjelezik, de sokkal inkább megcáfolják.
Ha erre az épületre ránézünk, akkor az kell eszünkbe jusson, hogy Magyarország a XVIII. század közepén – amikor Fényes Miklós ezt a házat létrehozza és mindazt, amit ez jelentett – ugyanazt jelenti, mint Európa. És ha azt nézem e család történetén keresztül, hogy a XVIII. században ez a család 1714-ig nem csak Esterházy Pál nádort adja az országnak, – aki az utolsó években már inkább vallási művekkel foglalkozik, a Mennyei harmóniát megírja – de ez a család adja az országnak a legizgalmasabb XVIII. századi időszakokban a Monarchia, a Birodalom, a Duna-menti Birodalom szentpétervári nagykövetét – Esterházy Miklós személyében –,aki egy fantasztikus munkát végez Oroszország és Európa között. Ez a család adja Esterházy Ferencet, aki magyar kancellár, vezeti Magyarországot a királynő megbízásából, Mária Terézia megbízásából a XVIII. században. Minden modernizációnak, minden modernizációnak az alapját jelenti az ő munkája.
Mindenféle politikai megjegyzés, vagy társadalomkritikai megjegyzés nélkül ír nagyon reálisan a szerző arról, hogy Esterházy Ferenc – mint összes kortársa a Batthyányak és az Erdődyek közül – szabadkőműves volt. Ekkor jelenik meg a szabadkőművesség, amit a pápa csak 1751-ben tilt be, tilt meg a római katolikus egyház szereplői számára, és a szabadkőműves modernista eszmék, hogyan épülnek be a magyar hétköznapokban, mondjuk egy biztosítótársaság, egy gazdasági vállalkozás, egy szociális intézmény, vagy éppenséggel egy iskola megépítése által a XVIII. század Magyarországán. Zseniális fejezetek, részben a kulturális igényesség, részben pedig a XVIII. századi elfeledettség, vagy nem érezzük, hogy a XVIII. század Magyarország számára a magyar kultúrtörténet és a magyar politikatörténet szempontjából milyen fontos volt.
Itt tesz egy megjegyzést, Eszterháza is belekerül természetesen a második kötetbe, az az Eszterháza, ami kapcsán nem az az érdekes, hogy hogyan épült, hanem az az érdekes, hogy miért épült. Erre a kérdésre senki nem tudja a választ. Esterházy Miklós, aki először is nem az elsőszülött hercegnek születik, – hiszen testvére váratlanul 1762-ben hal meg – megörökli a vagyont, nem készülhetett arra, hogy egy ilyen fantasztikus alkotást hoz létre. Két ember tudhatta csak, hogy ezt miért csinálta, az egyik Haydn lehetett, akivel beszélgetett, a másik pedig Jakobi, akivel megépíttette ezt az egészet. Csak ők tudhatták, hogy vajon miért építtette meg Eszterházát. Nagyon minimális magánlevelezése, kevés kordokumentum és kevés kortörténeti dokumentum áll magától a hercegtől rendelkezésre, hogy vajon miért csinálta, amit csinált.
Berényi László nagyon ravasz módon – ezért a könyvet többször el kell olvasni, hogy az ember megértse, ezt most mondom mindenki számára, nem csak a ténymennyiség miatt, az üzenetek miatt is – Esterházy Fényes Miklósról nem Eszterháza miatt ír. Leírja azt, hogy katona volt Esterházy Fényes Miklós mielőtt a bátyja meghalt, és a porosz-osztrák örökösödési háború idején, a porosz-osztrák katonai konfliktusok idején páratlan, fölbecsülhetetlen értékű szolgálatokat tett – több Esterházy családtaggal együtt egyébként – Mária Terézia birodalmának megmentése érdekében, amiért megkapja a Mária Terézia-rend különböző fokozatait. Bátor katonaként mutatja be, aki gyalogos katonaként a szuronyos fegyvert maga viszi elől, időnként a zenekarban zenél a csatában, mert kiváló muzsikust tisztelhetünk benne, ugyanakkor a másik pillanatban pedig fegyverrel a kezében harcol.
Azt hiszem, hogy Berényi László azt akarta megértetni velünk, hogy amit itt látunk, az nem egy élvhajhászatnak, nem egy hóbortnak, nem egy pénzszórásnak, nem egy sznobizmusnak az eredménye. És ez nagyon fontos dolog. Egy olyan ember építette ezt a házat, aki katonaként sokat tett a hazája megmentése érdekében és megengedhette ezt magának, és valószínű, hogy ezzel a nemzetet akarta emelni, amikor itt operát létesített, amikor Haydnt idehívta, és amikor Magyarországot Eszterházán keresztül, egy mocsárból létrehozva Eszterházát, közel vitte az akkori európai kulturális vérkeringésbe. Azt hiszem Eszterházába a magyar kormányzat, amikor itt fejleszt és építkezik, akkor Eszterházába ezt kell beleláttatni, hogy ez egy olyan pillanata a magyar politikának, a magyar történelemnek, amikor alakítói vagyunk a magyar politikának: a magyarok mentik meg Mária Terézia birodalmát, az Esterházyak, a Batthyányak, a Nádasdyak, a Hadikok, akik legyőzik a porosz hadsereget, egyébként nem tudott volna talpon maradni Ausztria.
Tehát Magyarország igenis ott van a politikai vérkeringésben, esztétikai minőség szempontjából pedig ekkor fantasztikus dolgok születnek, és itt hadd adjak egy rövid rezüméjét annak, ami kultúrtörténeti szempontból alátámasztja a nyitómondatot, hogy vajon igaz-e az az állítás, hogy a magyar historizmus legfontosabb családja az Esterházy család. Azért, ha azt nézem, hogy a Magyar Szépművészeti Múzeum nem létezne annak a 637 képnek az alapja nélkül, amely az Esterházy-gyűjteményből került a Szépművészeti Múzeumba: 4 ezer grafika, 51 ezer metszet. Ha azt nézem, hogy mit jelent az Esterházy fegyvertár Fraknón a XVII. századi örökség szempontjából, ha azt nézem, hogy mit jelent az Esterházy könyvtár, ha azt nézem, hogy mit jelent az Esterházy építészet, hogy építészeti emlékben mit hagytak ennek az országnak az Esterházyak, amit nem becsülünk meg. A Kormány most próbál fölfedezni olyan építészeti értékeket, amely a világhoz közelebb visz bennünket, egy pápai kastélyrekonstrukció, Eszterháza újjáépítése erről szól, és tucatnyi épület azonban romokban hever még mindig. Ha azt nézem, hogy – és itt most a Magyarországon sajnos még azok körében sem igen jellemző, akik megengedhetnék maguknak – de hogyha megnézem, mit jelent egy Esterházy bútorstílus, hogy mit tettek a magyar bútortörténet, a magyar lakberendezés-történet szempontjából az Esterházyak, mit jelent a kertkultúra, amit az Esterházyak honosítottak meg ebben az országban, mit jelent a textilkultúra, amit az Esterházyak hagytak erre az országra, az Esterházy textil, az Esterházy kertkultúra, ezek mind-mind Nyugat-Európában a legprémium ízléshez, és a leginkább prémium minőséghez kötődnek. Magyarországon széthordtuk, elfeledtük, nem becsültük, és ma sem becsüljük kellőképpen.
Néhány mondat erejéig venném igénybe a türelmüket. A második kötetnek az utolsó harmadában van egy rész, amit én kaland és szépségnek neveztem el, mikor a szerző áterőlteti az olvasót az első kötet nehézségein, áterőlteti a második kötet nehézségein, onnan jön az élvezet. Az élvezetnek van egy fantasztikus része, amely Ferenc Károly főherceg levele és visszaemlékezése arról, amit Kismartonban tapasztalt az 1800-as évek elején, amikor Esterházy „II.” Miklós vendége volt, akit ugye Napóleon magyar királlyá akart tenni, és korának nagy mecénása – Mozartot szerette és Beethovent pedig szponzorálta kifejezetten, Beethovenhez legalább annyira kötődik, mint az I. Miklós Haydnhöz. Ferenc Károly írt egy fantasztikus levelet – Ferenc József apja volt mellékállásban egyébként – írt egy fantasztikus levelet arra nézvést, hogy mit tapasztalt Esterházyéknál Kismartonban. Zseniális a levél.
Mint ahogy az a történet is zseniális, amikor az Esterházyak Franciaországba szakadnak, Bercsényi László is Esterházy Miklós nádor dédunokája, és Fényes Miklós is Esterházy dédunoka, és a franciaországi Bercsényiek és Esterházyak történetét is elegánsan írja meg a szerző. Van egy amerikai kaland, egy amerikai sztori a könyvben, ami fantasztikus, és azon kevesek, akik nem tudnák, hogy a XIX. században Henrietta Sontag fantasztikus operaénekesnő ki volt, azon kevesek számára is, és, hogy mit jelentett az operairodalomban, és a szépség kultuszában, azon kevesek számára is közelebb visz a szerző azzal a megoldással, hogy a híres művésznő leánya Esterházyné lett, és a XIX. század végén maga is operákat kezdett el életének második felében már alkotni.
Ez után a szerelmi és kalandrész után következik egy nagyon puritán rész, ami Dr. Esterházyról szól, az általam már megidézett Esterházy Pálról. Itt van egy nagyon fontos mondat, amiért nem írja meg a szerintem a mai magyarok szempontjából legkevésbé ismert és talán az egyik legizgalmasabb személyiséget, magát Esterházy Pált, a herceget, akinek ’20-ban meghal az édesapja, megörökli ezt a hatalmas, elképzelhetetlen, feudális vagyont, – a XIX. századi vagyont a XX. században – és ami vele történik, az kevés emberrel történt meg. Ezt a történetet nem írja meg, ír róla, valamivel közelebb visz a személyiségéhez, ami mind a mai napig megfejthetetlen, a kevés ismerősök számára is, – a teremben vannak olyanok, akik jól ismerték – de beletesz egy mondatot: azért nem ír róla többet, a személyes beszélgetéseiket azért nem adja a nyilvánosság számára hozzáférhetővé, mert elsősorban Esterházy Pál szerinte privát ember volt. Az az Esterházy volt, aki privát ember volt és privát emberi minőségében élt: privát zenész volt, privát tudós volt, privát üzletember volt, és ezt a privát szférát szeretné tiszteletben tartani Berényi, ezért megír nagyon sok mindent, amit vele megbeszéltek az előbb idézettek közül, de ezt a történetet alapjában nem bontja ki. Nagyon korrekt, nagyon rövid, nagyon szakos történettel teszi közzé Esterházy Pál, az utolsó háború előtti hercegnek a történetét a nyilvánosság asztalára.
És egy nagyon kedves résszel ér véget a történet, ami az Esterházyakra vonatkozik, ez pedig Esterházy Margit hercegnőnek a szüleiről szól: Esterházy Lászlóról és Esterházy Mariettáról, akik Pottendorfban éltek a háború után, ahol Berényi László a család vendége sok-sok magyar menekülttel, emigránssal együtt, és ennek a fejezetnek az utolsó mondata úgy szól: „Ők azért nagyon fontosak a család szempontjából és a XX. századi magyar történet szempontjából, mert nem fegyverrel, hanem szeretettel, és jótéttel, jócselekedetekkel segítették a haza ügyét.” Nagyon szépen emlékezik meg róluk. De, hogy ne az legyen, aki valójában Berényi László, a történet végén egy teljesen szubtrópusi fordulattal visszacsatol a XIII. századba, és egy szintén csak sokáig, sokkal később megérthető fejezetben a Rátót-Gyulaffy nemzetség vagyonának a sorsáról ír, nem kevesebbet sejtetve, minthogy tulajdonképpen lehet itt össze-vissza beszélni, de az Esterházy család mégiscsak egy 1000 éves család, 1000 éve van jelen a magyar történelemben és a magyar história 1000 éve meghatározó tagja.
Nagyon szépen köszönöm, hogy megtiszteltek, jó szívvel ajánlom a könyvet mindannyiunk épülésére. Köszönöm szépen!