Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A közélet szereplőivel kapcsolatban gyakorta hangzik el vádként, ha egy-egy történelmi eseményről vagy személyiségről beszélnek, hogy mondandójuknak, úgymond, „aktuálpolitikai színezete” van… Az „aktuálpolitikai színezet” nemcsak egy tipikus kádárista szószörny, de merő ostobaság is.
A történelmi párhuzamok felismerése, a történelmi tanulságok aktualizálása és a jelenre való alkalmazása ugyanis nem valami tilalmas dolog. Sokkal inkább kötelesség vagy felelősség. Az írástudók, sőt: az utódok általános felelőssége. „Non scolae sed vitae discimus” – mondták a rómaiak. Nem az iskolának tanulunk, hanem az életnek.
A történelem nevű tantárgyat nem azért tanuljuk, hogy könnyebb legyen keresztrejtvényt fejteni. Hanem azért, hogy megértsük, kik vagyunk. Hogy ne kövessük el újra meg újra a múlt hibáit, horribile dictu: bűneit. És hogy a jelen dilemmáinak megoldásához segítséget, kapaszkodókat találjunk az elődeink segítségével. A történelem sem csak „kartotékadat”: egymásra hányt évszámok, nevek és történések élettelen halmaza, amit csak leírni és összegyűjteni lehet, értelmezni azonban nem.
A következő hasonlatomért legyenek velem türelmesek (végül is a vallási türelem hagyományát ünnepeljük ma itt), meglátják, korántsem blaszfémia… A történelem olyan, mint a Szentírás! Sok-sok igemagyarázatra és szövegértelmezésre van szükség ahhoz, hogy alaposan megértsük. És sok-sok vitára van szükség ahhoz, hogy az apokrif iratokról, az egymással vetélkedő hagyományokról, szöveg- és emlékezetvariációkról kiderüljön, melyik alkalmas arra, hogy a közös kánon részévé váljon. Hogy zsinórmérték legyen.
Mindezt természetesen azért mondom, mert eszem ágában sincs nem észrevenni, hogy a korabeli történelmi helyzet és a mai viszonyok között – mutatis mutandis – igenis feltűnő hasonlóságok vannak. Magyarország, illetve Európa kettős nyomás alatt volt akkor is, most is. Keletről idegen vallású és kultúrájú tömegek dörömböltek a kapuin, nyugatról pedig egységesítő, a nemzeti azonosságtudatra és szuverenitásra fittyet hányó birodalmi törekvések szorították és szorítják ma is.
Politikai ellenfeleink, vitapartnereink erre persze azt mondják: csúsztat, aki az inváziót és a migrációt, az oszmán hódítást és a gyorsuló iszlamizációt egy lapon említi. Amiképpen szerintük nem hasonlítható egymáshoz a Habsburgok birodalmi logikája és Brüsszel politikai unióra való törekvése, az Egyesült Európai Államok lopakodó programja sem…
Erre azonban én azt felelem: mindegy, milyen szóval írjuk le a két folyamatot. És mindegy, milyen apró különbségeket azonosítunk be a részletekben, ha egyszer a végeredmény ugyanaz: egy önnön zsidó-keresztény identitását veszélyeztető, nemzeti azonosságtudataiban meggyengített, nemzetállami szuverenitásaitól megfosztott Európa, amely így egyre inkább csak földrajzi fogalommá szűkül.
Pedig Európa nem csak földrajzi fogalom. Nemcsak egy kontinens neve, hanem egy kultúra, egy értékközösség, mindenekelőtt egy életforma neve is. A tordai vallásbéke pedig az egyik legfontosabb hordozója, sőt formálója-alakítója ennek a sajátos kultúrának, ennek a sajátos életformának.
Mint azt Önök kiválóan tudják, 1568 januárjában Erdély rendjei kimondták valamennyi értelmezhető jelenléttel bíró nyugati keresztyén hitrendszer – a katolikus, a lutheránus, a kálvinista és az unitárius – egyenlőségét, egyenjogúságát. Olyan horderejű lépés volt ez, hölgyeim és uraim, amelyet Európa még a „nagy rendezésnek” tekintett 1648-as vesztfáliai békében is csak megközelíteni tudott, de elérni vagy meghaladni nem. Ezért merem azt mondani, hogy a tordai vallásbéke nemcsak magában hordozta, de egyenesen formálta–alakította is azt, amit ma már mindközönségesen csak úgy hívunk: európaiság, európaiidentitás.
Akkor, 450 évvel ezelőtt – a tordai vallásbéke révén is – született meg az az európai polgár, amely: Európa erejét az egymást erősítő, egymással összeadódó nemzeti szuverenitásokban látja, amely Európa kultúráját – lefordítom: Európa törvényeit és szokásait, a hétköznapi működés szabályait – a zsidó-keresztény hagyományból vezeti le, amely türelmes és toleráns, de kész és képes arra is, hogy keresztyén-európai kultúráját megvédje, ha kell.
A másokkal – a más kultúrákkal és vallásokkal – szembeni türelem ugyanis csak addig tarthat, amíg a gyakorlása közben még megőrizhetjük önmagunkat. Amíg a saját közösségünket, kultúránkat és életformánkat megőrizhetjük olyannak, amilyenné évszázadok során érlelődött. Vagy ahogy az imént fogalmaztam: kanonizálódott.
A keretek és határok nélküli türelem, az valójában nem türelem. Az behódolás. Az kollektív és passzív eutanázia: össznépi öngyilkosság.
Erdély vezetői 450 évvel ezelőtt megmaradtak józannak: magyarnak és európainak. Megmaradtak türelmes keresztyénnek és a határokat mindenkivel tiszteletben tartató határozott végvári vitéznek. A tordai nemesek közös nevezőre hozták az addig megosztott európai Krisztushívőket és ezzel hozzájárultak ahhoz, hogy megszülessen és tartalommal telítődjön az a közös európai identitás, amelyet az elmúlt évtizedekben szinte már elfelejtettünk. És amelynek a meglétére, a tartalmára és a fontosságára az évszázad talán legnagyobb kihívása: a migrációs válság és a nyugati világ fokozódó iszlamizációja most erőteljesen emlékeztet bennünket.
Európaiak vagyunk, mert magyarok. Európaiak vagyunk, mert keresztyének, mert a görög-római, zsidó-keresztény hagyományok szerint rendeztük be az életünket. És bizony: európaiak vagyunk, mert nem egy idegen kultúra képviselői vagyunk. Mert a nők szabadságát értéknek tartjuk. Mert a más vallások tisztletét, a más vallásokkal szembeni türelmet értéknek tartjuk és egészen addig gyakoroljuk, amíg az a saját megmaradásunkat nem veszélyezteti. Mert a szekularizációt akkor is értéknek tartjuk, ha egyébként hívők vagyunk.
Hölgyeim és Uraim,
Végezetül, és nemcsak, hogy nem utolsósorban, hanem az előzőkben elhangzottakkal nagyon is szoros összefüggésben, hadd szóljak még néhány szót a 450 esztendővel ezelőtt történtek egy főszereplő közösségéről. A mai országházi rendezvény egyik házigazdájáról: a magyarországi unitárius egyházról és annak híveiről. Mégpedig azért, mert az én értelmezésemben ő történetük az európai identitás, az európai életforma sebezhetőségének a története is.
A negyedik tordai bevett felekezetre ugyanis az ellenreformáció majd évszázadokkal később, az 1848-49-es szabadságharcot követő önkényuralom nagyobb csapást mért, mint a többi keresztyén felekezetre. Az unitáriusoknak – amint az Önök jól tudják – egészen a kiegyezés utáni jogalkotásig várniuk kellett arra, hogy egyenlő jogaikat a gyakorlatban is helyreállítsák.
A jogegyenlőségük, ekképpen tehát az európai keresztények vallásgyakorlása azonban még ezt követően sem volt szabad. Nem pusztán a keletközép-európai kommunista diktatúrák inkább tiltó, mint tűrő, pláne nem támogató hozzáállása miatt. Hanem azért, mert a ceaușescui zsarnokság alatt élő Erdélyben kettős elnyomást szenvedtek el: egyszerre üldözték őket a magyarságukért és a hitükért.
És mindennek csupán néhány évtizede.
Az európai életforma, amelynek fontos pillére a keresztyén vallásszabadság és a más vallásokkal szembeni szinte korlátlan türelem, még az Európában született és itt szocializálódott zsarnokok és ideológiák hatására is veszélybe kerülhetett, sőt időnként kiheverhetetlen sérüléseket szenvedett. Végül azonban túlélhette a zsarnokokat és a zsarnokságokat, mert az európaiak mindig többségben voltak azokkal szemben, akik Európa – a kultúra, az identitás és az életforma – felszámolására törnek.
De belegondolni is elborzasztó, hogy milyen fenyegetéssel nézne szembe az európai keresztyének – köztük a különösen hányatott történelmű unitáriusok – hite, a magyarok, a lengyelek, az olaszok, a franciák vagy a németek nemzeti szuverenitása, vagy épp az európai lányok és asszonyok egyenjogúsága, ha Európa határain belül az a gondolkodás és az a magatartás kerülne többségbe, amely mindezt nem értéknek, hanem eretnekségnek tekinti.
Hölgyeim és Uraim, a 2018. évi első törvény hatályba lépésével a tordai vallásbéke emléknapja, a Vallásszabadság Napja lett Magyarországon. De amint látták, hallották, ez a nap egyúttal az európai életforma, a görög-római és zsidó-keresztény alapokon álló európaiság kanonizálódásának az emléknapja is. Ami arra emlékeztet minket – és ez a beszédem elején ígért aktuálpolitikai tanulság –, hogy ami 450 éve a magyar szuverenitás és ezáltal az európai megmaradás egyik legfőbb záloga volt, az ma is az. Ez pedig a keresztyén összefogás. Az a fajta vallási és kulturális türelem, amelynek határa csak egy van, de az áthatolhatatlan: az európai önvédelem, a nemzeti megmaradás.
Köszönöm, hogy meghallgattak!