A 19. században korántsem volt szokatlan, hogy a brit arisztokrácia férfitagjai amerikai örökösnőket vegyék feleségül. Így történt ez Winston Churchill édesapjával, Lord Randolph Churchillel is, aki egy brooklyni pénzügyi spekuláns lányát, Jennie Jerome-ot vette nőül.
„1873 augusztusában történt, a délutáni bálon, Őfelsége Ariadne hajójának fedélzetén, amely történetesen a Wight sziget közelében horgonyzott a Cowes vitorlásverseny miatt, amikor is két nagyon különböző világból érkező család összetalálkozott. Természetes volt, hogy Lord Randolph Churchill, Marlborough hetedik hercegének fiatalabb fia szerepelt a walesi herceg és hercegnő vendéglistáján, így találkozott Oroszország nagyhercegével és a hercegnővel. Ennél meglepőbb volt azonban az, hogy Mrs. Clara Jerome, egy Wall Street-i vállalkozó amerikai felesége is szerepelt a listán. Igaz, hogy gyakran szerepelt III. Napóleon párizsi udvarában mindaddig, amíg három évvel azelőtt az önjelölt császárt ki nem űzték a fővárosból, de Mrs. Jerome valószínűleg azért került a királyi vendéglistára, mert nem találtak elég erre alkalmas hölgyet. Egy Cowes-ban bérelt házban lakott a szezon idején három lányával, Claritával, Jeannette-vel és Leonie-val, az első kettő már elmúlt tizennyolc éves, ezért részt vehettek a bálon.
Lord Randolph Churchill tekintete Jeannette-en akadt meg, akit inkább Jennie-ként emlegettek, miközben áthaladt a hajó étkezőjén akkor délután. Jeannette karcsú volt és sötét bőrű, ami az anyja indián hátterére engedett következtetni; Churchill vékony testalkatú, keskeny vállú volt, arca sápadt, a Churchill család férfitagjaira jellemző, szinte áttetsző bőrrel. Egyetlen tánc után egész délután mély beszélgetésbe merültek, ami Jennie-nek könnyen ment, mivel New Yorkban és Párizsban tanult, ami meglepte Lord Randolphot, ugyanis az ő hat lánytestvérének oktatása a nevelőnő figyelmére korlátozódott a hercegi Blenheim-kastélyon belül, bár ő maga történelmet és jogot tanult Oxfordban.
A következő pár nap során Jennie két alkalommal is rábeszélte az anyját, hogy hívják meg Lord Randolphot vacsorára, és sikerült kieszközölniük két további ellenőrzésmentes beszélgetést. Mielőtt a herceg fia elhagyta Cowes-t, házassági ajánlatot tett, és az ugyanolyan szenvedélyes Wall Street-i lány elfogadta azt…
Churchill anyja, Churchill arisztokrata, Churchill származása, Churchill családja, Jennie Jerome, Churchill amerikai
Churchill a leghíresebb háborúját Hitler és a Harmadik birodalom ellen vívta. De volt egy másik, élethosszig tartó háborúja is, amit a brit adóhatóság ellen folytatott. „Tábornokai”, az adótanácsadók egy csodafegyvert is találtak: az írástól visszavonult szerző jogi státuszát. De mit is jelent ez pontosan?
„Amikor kinevezték pénzügyminiszternek, Churchill azonnal értesítette a kiadókat, hogy A világválság utolsó kötetének a „dobozban kell maradnia, amíg kitisztul az ég”. Nonweiler azonban már ezelőtt azt javasolta, hogy ideiglenesen függessze fel szerzői tevékenységét az adócsökkentés egyik lehetséges módjaként, ugyanis minden olyan kifizetés, amely a pozíciója „megszűnése” után érkezik, az nem bevételnek, hanem tőkejövedelemnek minősül, így nem kell adózni utána.
Churchill megértette, hogy nagyon kényes kérdés lenne pénzügyminiszteri pozíciójában kiaknázni azt, amit a tanácsadója egyértelműen „kiskapunak” nevez, ezért december 5-én, nem sokkal a hivatala átvétele után, elhívatta Sir Richard Hopkinst, az adóhivatal elnökét egy személyes beszélgetésre. A politikai felettesénél hat évvel fiatalabb Hopkins mindazonáltal elég tapasztalt volt ahhoz, hogy átlássa a kérdés érzékenységét, ezért konzultált két vezető tisztségviselővel arról, hogy mi lenne a legjobb tanács Churchillnek a három napon belül sorra kerülő második találkozón. Sir Richard a választ többször átírta, mielőtt kézírással véglegesen megírta nem hivatalos levélpapíron, melyre a fejlécben rávezette: „Személyes és bizalmas”:
Ha jól értelmezem, ön úgy érzi, hogy a hivatalából adódó feladatai nem teszik lehetővé szerzői tevékenységének folytatását, illetve azt, hogy bármilyen módon haszonszerzés céljából írjon, és ön pusztán csak kisebb, még fennálló vállalásait szándékozik befejezni, amelyekre azt megelőzően kötött szerződést, hogy csatlakozott a kormányhoz, és vállalt egy még jelentősebb kötelezettséget, azaz egy korábban vállalt kötet írását szeretné befejezni, amit a kiadó jogos érdekeit szem előtt tartva nem mondhat le. És ha jól értelmezem, a továbbiakban el kívánja adni a szerzői jogait.
A feltételezés alapján, mely szerint 1926. április 6-a előtt ön befejezte a még függőben levő szerződések teljesítését, megkapta az érte kijáró fizetést, és a továbbiakban teljeskörűen mással kíván foglalkozni, így határozottan megszüntette a szerzői tevékenységét, megítélésem szerint (a kapott tanácsok gondos mérlegelése után) egészen egyértelmű, hogy a törvény értelmében ön nem tartozik a jövedelemadó hatálya alá az 1926–1927. évben a szerzői tevékenységből származó nyereség tekintetében.
Churchill és a pénz, Churchill adó, Churchill író
Churchill egész életében arra törekedett, hogy a politikától független egzisztenciát teremtsen magának. Erre két utat talált: a tőzsdézést és az írást. Míg az előbbi gyakran veszteségesnek bizonyult, addig az újság- és könyvírás gazdaggá tette. Sőt: Nobel-díjassá!
„A közügyek nyomása a pünkösdi hétvégén nem tette lehetővé számára, hogy annyit dolgozzon, amennyit szeretett volna”, jegyezte meg Lord Camrose június közepén. Churchill úgy érezte, hogy mindössze három vagy négy egymás utáni délelőttre van szüksége, hogy befejezze a könyvet, de hat nappal később egy hivatalos Downing Street-i vacsorán súlyos agyvérzést szenvedett.
Másnap a bénulás átterjedt Churchill bal oldalára, és az orvosa, Lord Moran kételkedett abban, hogy túlélné a hétvégét. (…)
Churchill az augusztus során megcáfolta az orvos előrejelzéseit. A diadal és tragédia című kötet korrektúrájának foltozgatása után végigelnökölt egy kabinetértekezletet a hónap végén, két nap múlva pedig meghívta Walter Graebnert ebédre, ami közel délután öt óráig tartott, miközben két üveg pezsgő is elfogyott. (…)
Október elején Churchill hosszú beszédet tartott a Konzervatív Párt éves konferenciáján, és átszervezte a kormányt, dacolva a visszavonulását kérő egyre gyakoribb felszólításokkal. Néhány nappal később megtudta, hogy irodalmi Nobel-díjat kapott, ami 12 000 fontot jelentett adómentesen, hangsúlyozta Clementine-nek.
A Nobel-díj volt egyúttal a lehető legjobb reklám A diadal és tragédia kiadásához. A második világháború összes korábbi kötetéhez hasonlóan az amerikai Hónap könyve klub ezt is kiválasztotta, ezúttal decemberi publikációra. Sokkal nagyobb számban kelt el, mint az ötödik kötet. „Az utolsó a legjobb”, mondta Brendan Bracken Churchillnek. „A gyerekeidnek és az unokáidnak megvan minden okuk, hogy áldjanak téged azért, mert vállaltad ezt a herkulesi munkát őértük. Mindennél jobban sajnálom, hogy azt kell mondanom: neked és Clemmie-nek ebből semmi hasznod nem lesz.” Észak-Amerikában A második világháború hat kötete és a későbbi rövidített változat közel 2,2 millió példányban kelt el. Nagy-Britanniában és a Brit Nemzetközösség államaiban a Cassel & Co. újabb kétmillió példányt adott el.
Az immár Nobel-díjas Churchill végre visszatérhetett az oly régóta késleltetett Az angol ajkú népek történetéhez. „A második világháborúból éltem”, mondta Lord Morannek. „Most pedig ebből a történetből fogok élni. Naplopó leszek – egy kötet tizenkét hónap alatt nem nagy munka.”
Clementine Churchill, Churchill könyv, Churchill Nobel-díj, Churchill és a második világháború
Churchillnek nemcsak az apjától örökölt festményei értek egy vagyont, hanem azok is, amelyeket ő maga festett.
„[1915 nyarán] a Hoe tanyaház megnyugvást hozott Churchill politikai nyomorúságára: „Egy mesés völgy, és a kert tündököl a nyár ékszereitől” – mondta Jacknek, aki akkor már bevonult a hadsereghez. „Nagyon egyszerűen élünk, de az élet minden alapvető kelléke rendelkezésre áll, vagyis a forró fürdő, a hideg pezsgő, a friss zöldborsó és az érett brandy.” A Hoe tanyaház kertjében látta Churchill először festeni Goonie-t, Jack feleségét. Churchill is nekilátott, és teljesen belemerült. Clementine besietett a közeli településre, festéshez szükséges eszközöket vásárolt, és nagyon örült annak, hogy a férjének sikerült olyan elfoglaltságot találnia, ami eltereli a figyelmét a szomorúságáról. A titkára, Eddie Marsh szerint, amikor Churchill visszatért Londonba, felvásárolta a Piccadilly-n található Robertson festéküzlet teljes készletét – festőállványokat, palettákat, ecseteket, tubusokat és vásznakat. (…)
Másfajta pénzkereset után nézve, miközben tilos volt írnia, Churchill magához hívatta a Time-Life londoni képviselőjét a szállodai lakosztályába. Walter Graebnert, Randolph egyik barátját a munkáltatója egyetlen feladattal bízta meg: szerezze meg Churchillt a Life munkatársának, amit a magazin felelős szerkesztője, Daniel Longwell nem tudott elérni az 1930-as években. Közvetlenül a háború vége után a magazin egy 75 000 fontról szóló ajánlatot tett Churchillnek három cikkért, de nem kapott választ. Most pedig, amikor bevezették a hotel lakosztályba, mielőtt a házigazda megjelent, Graebner látta, hogy Churchill saját festményei vannak nekitámasztva a székeknek. Az emlékiratában felidézte, hogy végül is Churchill hogyan jelent meg és mondta el, hogy a Life ajánlatát rendkívül vonzónak találta, ám ezután hozzátette:
Jelenleg nem vagyok abban a helyzetben, hogy írhatnék bármit… Talán később, de nem most. Ezt a kérdést nagyon gondosan körüljártam a tanácsadóimmal, és ők azt mondják, hogy majd amikor az írástól való visszavonulásnak vége van… Ha most írok bármit, egy fontból tizenkilenc shilling hat penny adót kell fizetnem, és annak mi haszna? Majd a képek felé mutatott, és így fejezte be:
De ez valami más. Maga szerint esetleg kiadnák ezeket – vagyis a cikkek helyett ezeket szerepeltetnék? Egyelőre ilyen megoldást szeretnék jövedelemként, ezt a tanácsot kaptam, ez tőkejövedelemnek minősülne, és így adómentes.
Graebner megállapodott Randolphfal egy 20 000 fontos árban, miután Churchill művészi vakációra utazott Olaszországba, figyelmen kívül hagyva a figyelmeztetéseket, hogy az adóhatóság esetleg a „művészi tevékenység folytatója” kategóriájába sorolja.
Churchill fest, Churchill festmény, Churchill festő
Churchill életében két magyar is fontos szerepet játszott. Egyikük a filmvilágba nyitott ajtót a számára. Ő volt Sir Alexander Korda, azaz Korda Sándor…
„1934 márciusában a figyelmét egy új jelenség, a mozi terelte el. 1929-es hollywoodi látogatása óta Churchill állandóan rajta tartotta a szemét ezen az ágazaton mint további jövedelmek lehetséges csatornáján, melyekre szüksége volt. 1933-ban Curtis Brownnak valóban majdnem sikerült összehozni egy megállapodást egy filmről Churchill életéről, de a Paramount Pictures kilépett a megállapodásból >>a banki helyzetre, a hollywoodi földrengésre<< hivatkozva. Amikor Randolph bemutatta az apját Alexander Kordának, a filmproducernek 1934-ben, addigra a Technicolor újítása folytán a filmipar kilátásai teljesen átalakultak.
Korda, a negyvenéves magyar bevándorló volt az ügyvezető igazgatója a saját tulajdonát képező London Film Productionsnak. Jól átlátta annak az értékét, ha bevonják Churchillt egy tíz rövid kisfilmből álló, aktuális témákkal foglalkozó sorozatba, amit tervezett elkészíteni. Korda megkérte Churchillt, hogy mondja meg, mennyiért segítene megírni és elkészíteni ezeket a filmeket. Churchill szintén pontosan tudta, hogy miért van rá szükség: >>Ne tévesszük szem elől azt, hogy én a társaságnak elsősorban azt a jogot adom, hogy használják a nevemet, és miután ezt bejelentik, egy nagyon értékes vagyontárgy jön létre az én hozzájárulásommal<<, közölte Churchill az ügyvédjével. Úgy határoztak, hogy havi 400 font fizetést kell kérnie tíz hónapon keresztül, továbbá a film nyereségének 25 százalékát.
Korda március végén küldte meg Churchillnek az első fizetési csekket, de nem került sor sem nyilvános bejelentésre, sem jelentősebb munkára őszig. Ez pont jól jött Churchillnek, ugyanis politikai kötelezettségei ekkor már az ideje nagy részét felemésztették. (…)
Churchill megígérte Clementine-nek, hogy csatlakozik hozzá októberben a Földközi-tenger keleti részén, Walter Guinness magánjachtján, a Rosaurán. Churchill úgy tervezte, hogy a hajón a Korda-film forgatókönyvével foglalkozik majd. Azonban közvetlenül indulás előtt Korda egy új és még jövedelmezőbb feladattal állt elő: azt kérte Churchilltől, hogy írja meg egy film forgatókönyvét, amellyel V. György ezüstjubileumát ünnepelnék meg 1935-ben. >>Azonnal ezen a forgatókönyven kezdek el dolgozni, és parkolópályára teszek minden más munkát<<, ígérte Churchill Kordának, és elfogadta a 10 000 font garanciáról és a film nettó nyereségének 25 százalékáról szóló ajánlatot.
Churchill a Rosaura fedélzetén megírta a forgatókönyvet, miközben Athén, Bejrút, Alexandria és Nápoly között hajóztak, és megérkezéskor átadta Kordának. (…)
Nagy csalódást jelentett, hogy az ezüstjubileumra készülő film lassan haladt előre. Kordának nagyon sok versenytársa volt, a király és a kormány igyekezett őket rávenni arra, hogy egy egységes, félhivatalos konzorciumot alkossanak. Korda december közepén hozta a hírt, hogy a pénzügyi barátai le akarják felezni Churchill garantált díját 5000 fontra.
Churchill felrótta Kordának, hogy alig két hónappal azelőtt még úgy nyilatkozott a forgatókönyvről, hogy >>igazán nagyszerű alap az előmunkálatokhoz<<, de nem volt más választása, be kellett adnia a derekát: Korda volt az egyetlen jó kapcsolata egy olyan ágazatban, amelyet továbbra is központi jelentőségűnek tekintett a pénzügyeire nézve a jövőben. Churchill csak egy feltételt szabott: Korda London Films vállalata továbbra is fizesse a havi díjazását az eredeti sorozatért, ami még nem készült el. A filmen dolgozom, sürgönyözte karácsonykor, miután Clementine hosszú hajóútra indult Holland Kelet-Indiába azzal a feladattal, hogy hozzon egy komodói varánuszt a londoni állatkert számára. (…) Churchill újévi előjelzései az 1935-ös év pénzügyeiről jellemzően optimisták voltak. Javarészt a London Filmsnek köszönhetően 25 000 font feletti jövedelmet várt arra az évre, ami messze több volt, mint a kiadásai. Ez utóbbiakat kevesebb mint 11 000 fontra becsülte. Január közepén azonban ezek az összegek kezdtek eltűnni.
Az ezüstjubileumi film új forgatókönyve nem talált szíves fogadtatásra. Tegnap este Kordával vacsoráztam a lakásunkban, írta Churchill Clementine-nek, és azt mondta, hogy miközben én hatalmas mennyiségű anyagot biztosítottam, ő egyáltalán nem volt elégedett azzal, ahogyan ezeket az anyagokat a szakemberek kezelték. Más szavakkal: egyáltalán nem felel meg neki. Pár nappal később jött az újabb csapás: >>Úgy tűnik, egy parlamenti törvény előírja azt, hogy amennyiben egy film nem teljes egészében áll filmhíradóból vagy elsősorban filmhíradóból, és melynek terjedelme hosszabb, mint két filmhíradó, azt a végső megjelentetés előtt hat hónappal feltételesen meg kell jelentetni<<, magyarázta Churchill. A kormány jogászai így azt a döntést hozták, hogy a film nem adható ki novemberig, ami már túlságosan késő a májusi ezüstjubileumra. Két nappal később Churchill szomorúan számolt be a végső csapásról:
A film befuccsolt, az összes munkám, gondolatom odalett, semmi eredménye. Ma este tudom meg Kordától, hogy mit javasolnak velem kapcsolatban. Azt kértem, hogy adjanak 5000 fontot vagy egy másik filmet ugyanolyan feltételekkel, mint a jubileumi film, és a 4000 fontról szóló rövidfilmes éves szerződés megújítását újabb egy évre. Abban bízom, hogy sikerül eladnom a film alapján írt cikkeket Amerikában 1000 fontért, melynek brit megfelelőjét már eladtam az Evening Standardnek 1000 fontért. A nagy remények ugyan egyelőre szertefoszlottak, de lesz annyi, hogy kényelmesen megélünk ebben az évben.
Korda egy második film lehetőségét választotta, de nyereségrészesedés nélkül és a rövidfilmekért fizetett díj megújítása nélkül. E filmek névleges felügyeletéért Churchill 2000 fontot fog kapni, de kénytelen volt tudomásul venni, hogy a régóta áhított áttörés, amelynek révén bejutott volna a filmipar jövedelmező világába, egyelőre nem sikerült…
Churchill magyar, Churchill és a magyarok, Churchill Magyarország, Churchill magyarul, Korda Sándor, Alexander Korda
Churchill életében két magyar is fontos szerepet játszott. Egyikük abban bizonyult hasznosnak a számára, hogy miképpen tehet szert a lehető legnagyobb nyereségre a cikkei és a beszédjei nemzetközi kereskedelmével. Ő volt Emerey Reves, azaz Révész Imre…
Churchill új szerződése az Evening Standarddel csak egy pár hétig élt 1937 elején, amikor is kapcsolatba került a Cooperation Press Service sajtóügynökséggel. Az ügynökséget dr. Révész Imre magyar zsidó alapította, és európai politikusok által írt cikkek forgalmazására szakosodott egy 400 újságot lefedő hálózatban, a kontinens hetven országában. A cég Berlinben kezdett működni, még mielőtt Hitler hatalomba került, majd Párizsba költözött közvetlenül azelőtt, hogy a Gestapo rajtütésszerűen lerohanta az irodáikat.
A Cooperation üzletelni akart Churchill-lel, de ő nem vette figyelembe az ügynökség kérését egészen addig, amíg egy másik ügyfél, Sir Austen Chamberlain pozitív megerősítést nem adott. Révész meghívást kapott a Morpeth-házba a kérdések megvitatására, ahol az ajtóban egy meztelen Churchill fogadta, amint éppen a fürdő után szárítkozott. Révész minden képességét latba vetve elmagyarázta, hogyan tudná átalakítani Churchill európai olvasótáborát és befolyását, hangsúlyozva ugyanakkor, hogy a szindikációs díj cikkenként csak 25 font, mert tudomása szerint Churchill ennyit kapott a régióban lévő négy, rendelkezésére álló forrásból. (…)
Révész a továbbiakban megszellőztette Churchill előtt, hogy a Cooperation ügynökség segítségével Sir Austen Chamberlain máris többet keres, mint ő. Ezzel a kérdés eldőlt. Churchill elvben megállapodott Révésszel, hogy az ügynökség megbízási díj nélkül átveszi a meglévő európai szerződéseit, és minden új szerződésen ötven százalékot keres. Először azonban megoldást kellett találni dr. Meyerre, aki Curtis Brown helyettese volt a kisebb európai országokban, és akinek a szerződését éppen akkor hosszabbították meg hat hónapra. Dr. Meyer perrel fenyegetőzött, de a végén Churchill elveszítette a türelmét, és Révésznek három hónapos megállapodást ajánlott. Révész, aki értékesítési körútra indult Skandináviába, a szerződés időtartamát hat hónapra változtatta, és összeállította a szerződést a Bergen és Trondheim közötti hajóúton.
Churchill új ügynöke kemény munkafelügyelőnek bizonyult. Révész először is azt követelte, hogy szüntesse meg a rivális ügynöki megbízatást, ami Churchill kevésbé értékes cikkeinek értékesítésére vonatkozott a News of the World számára. Azután Churchill írási munkarendjében követelt változtatásokat, hogy a kiadás szinte egyidejű legyen Londonban és Európában. Ha a cikkek például szerda este jutottak el Párizsba, akkor a Cooperation személyzete egész éjjel a fordítással és a másolással foglalkozott, és csütörtök hajnalban szétküldte az anyagokat Európába. Szombat reggelre Európa legeldugottabb városaiba is eljutottak a cikkek, ezzel csak tizenkét órával maradtak le az Evening Standard londoni megjelenése mögött.
Churchill első cikkét júliusban, melyet a Cooperation ügynökség terjesztett, huszonegy európai újság vásárolta meg, ami nettó 57 fontot jelentett számára, ez több mint kétszerese volt a korábbi európai díjának. Negyedik cikke, az Angol–német kapcsolatok túl vitatottnak bizonyult a szerkesztők körében Bécsben és Belgrádban, hogy közzétegyék, de a Cooperation ügynökség számai egyre csak emelkedtek egészen addig, amíg a téli hó megérkezésével a szállítási idők felborultak. (…)
A Telegraph-nak nem volt saját szindikációs részlege, ezért Révész vállalta a feladatot a brit domíniumokban, lerövidítve ezáltal az időt, amennyivel később Churchill cikkei megjelenhettek ott oly módon, hogy egy holland rádiótársaság rádióhullámokon keresztül közvetítette a cikkeket. >>Ez egy morzejeleket használó rádiótávirati módszer, amelynek vételéhez speciális berendezés szükséges<<, magyarázta az elképedt Churchillnek, >>ez szokatlan nagy értéket tulajdonít majd a cikkeinknek, mert szenzációs teljesítmény lesz az ausztrál és dél-afrikai újságok számára, hogy a cikkeket ugyanazon napon jelentetik meg, mint a londoni újságok.<< (…)
Révész megpróbálta elmagyarázni a stratégiáját, amikor februárban feltárta az addigi legnagyobb sikerét: a New York Herald Tribune vállalta, hogy közli Churchill cikkeit egyenként 80 dollárért. Amerikában nincs hagyománya annak, hogy a politikusoknak fizetnek az újságcikkeikért, magyarázta Révész, ezért ő arra összpontosított, hogy létrehozza >>a nemzetközi vélemények teljesen új, vezeték nélküli szolgáltatását<< Megígérte, hogy a rádióadás költségét személyesen fizeti, és azt jósolta, hogy az új vevők néhány hónapon belül rövidesen megduplázzák vagy megtriplázzák a Herald Tribune díját. >>Ez azt jelenti, hogy az összes csatlakozó újság a cikkeket Európából kapja, és amit ön vagy más európai államférfiak írnak, azt ők néhány órán belül közvetlenül megkapják.<< Révész elképzelése szerint a következő lépés az lenne, hogy Churchillnek és más európai politikusoknak így lehetőségük adódna arra, hogy további díjakat kapjanak azért, hogy a beszédeik felvételét rádión sugározzák Amerikába.
Churchill az ügynöke hosszú és izgatott levelére egyetlen mondattal válaszolt: ragaszkodott ahhoz, hogy cikkenként 125 dollár alatt nem fogad el semmit. Egy olyan ember, aki Révésznél kevésbé eltökélt, talán föladta volna, de ő azonnal ígéretet tett, hogy saját maga fizeti meg a 80 és a 125 dollár közötti különbséget. Az önbizalma két héten belül be is igazolódott, amikor azt írhatta egy sürgönyben: >>További szerződések már aláírva, Washington, Philadelphia, Boston, Buffalo, Cleveland, San Francisco, Los Angeles, Toronto.<<
Churchill magyar, Churchill és a magyarok, Churchill Magyarország, Churchill magyarul, Korda Sándor, Emery Reves, Révész Imre
Churchill csak kevés dologban nem mutatott kivételes tehetséget, a takarékosság biztosan ezek közé tartozott. Egyik leghírhedtebb próbálkozása, amelyben a francia pezsgők helyett csupán a borok fogyasztását engedélyezte… inkább az udvartartása, mint saját maga számára.
„Az írás önmagában nem bizonyult elegendőnek, így Churchill a parlamenti szünetet kihasználva 1926 nyarán egy második, még szigorúbb gazdálkodást tervezett el Chartwell [a családi birtok] számára. Ezúttal az összes marhát, baromfit, sertést és pónit (bár az egyik vemhes volt) el kell adni; a családnak a karácsonyt Londonban kell tölteni és újév napjától kezdve Chartwellt ki kell adni. A havi háztartási kiadásokat (amibe beletartozott az élelmiszer, a bérek, a karbantartás és az autók, havi közel 480 font) le kell felezni. Az alábbiakat azonnal be kell vezetni, javasolta Clementine-nek [a feleségének]:
a. Nincs több pezsgő. Külön utasítás nélkül csak fehér- és vörösbort vagy whiskyt és szódát kell felszolgálni az ebédnél vagy vacsoránál. A borlapot minden héten mutassák meg nekem. Portói csak külön utasításra nyitható ki.
b. A szivarok számát napi négyre kell csökkenteni. Egyet se tegyenek ki az asztalra; csak a szivartartómból lehet elővenni…
Nem volt szabad halat felszolgálni, amikor Churchillék magukban étkeztek, ami az esetek többségében így történt, ugyanis látogatókat csak „nagyon ritkán hívtak meg, ha egyáltalán meghívtak valakit”. A titkároknak ki volt adva, hogy csak a legsürgősebb számlákat fizethetik ki 1500 font értékben, a többi pedig várjon. „Minden új számlát érkezéskor be kell mutatni nekem”, jelentette be Churchill a feleségének. „Semmi drága dolgot nem vásárolhatunk, egyikünk se, anélkül, hogy ne beszéltük volna meg.
Nem volt szabad halat felszolgálni, amikor Churchillék magukban étkeztek, ami az esetek többségében így történt, ugyanis látogatókat csak „nagyon ritkán hívtak meg, ha egyáltalán meghívtak valakit”. A titkároknak ki volt adva, hogy csak a legsürgősebb számlákat fizethetik ki 1500 font értékben, a többi pedig várjon. „Minden új számlát érkezéskor be kell mutatni nekem”, jelentette be Churchill a feleségének. „Semmi drága dolgot nem vásárolhatunk, egyikünk se, anélkül, hogy ne beszéltük volna meg.” Clementine korábban 13 000 font átutalását kérte a saját számlájára a normál juttatásokon felül, ami arra enged következtetni, hogy nem is volt annyira „beosztós macska”. Nagyon bölcsen azonban nem válaszolt írásban Churchill javaslataira, hanem elment vadászati vakációra Skóciába, ahol várta, hogy az új rendszer, az elsőhöz hasonlóan, gyorsan kibontakozzon.”
Churchill alkohol, Churchill pezsgő, Churchill whisky, Churchill whiskey, Churchill ivás, Churchill luxus, Churchill és pénz, Chartwell, Churchill lánya, Churchill család, Churchill háza
1922-ben a Churchill család úgy döntött, megszerzik az új élethelyzetükhöz társultan szükséges kellékeket: egy vidéki házat és egy elegáns autót, továbbá alapot létesítenek a gyermekeik számára. Ami az előbbi illeti. Churchill választása Chartwellre, egy nyugat-kenti udvarházra esett, amely elég nagy volt a kilenc gyerek és a tizenhárom fős háztartási személyzet befogadására. Sem a vidéki rezidencia megvásárlása, sem annak fölújítása nem volt híján a kihívásoknak…
„Pénzügyminiszterként Churchill 1927-es költségvetésében az a harmincmillió font hiány dominált, amit az előző évi általános sztrájk okozott. Vezető kincstári tisztségviselők azt tanácsolták Churchillnek, hogy vegyen fel a teljes összegre hitelt, de Churchillnek sikerült meggyőznie Baldwin miniszterelnököt, hogy a kormányzati és védelmi kiadásokat csökkentsék, miközben emelték a gumiabroncs, a bor és a dohány adóját. Baldwin „az intelligencia és zsenialitás mesterművének” nevezte Churchill költségvetési beszédét, de Churchillnek kétségei voltak afelől, hogy valóban sikerült-e a gazdaságot kihúznia a háború utáni gyenge állapotából. „Ez az adósságállomány és adózás olyan, mint egy nagy, nedves paplan, amely befedi az új vállalatok által megteremtett új gazdagság teljes folyamatát”, mondta vezető asszisztensének. Az egész ellentétben állt az ösztöneivel, és nyáron már támogatta a gyárak és mezőgazdasági termelők által fizetett helyi adók és adókulcsok jelentős csökkentését, az új adózási rendszert, amelyet a fiatal konzervatív parlamenti képviselő, Harold Macmillan javasolt.
Eközben a pénzügyminiszter saját anyagi ügyei is némi fellendülést igényeltek a nyaralási szezon előtt. A megoldás részben Bernau-tól érkezett, aki ideiglenesen megemelte Churchill hitelkeretét (ezúttal 9000 fonttal), részben pedig Butterworthtől, aki beleegyezett, hogy felgyorsítja Churchill következő szerzői jogdíjainak kifizetését, amelyek egyébként csak októberben voltak esedékesek. Maradtak még kifizetetlen számlák Chartwellben. Philip Tildennek [az építésznek] az volt a gyanúja, hogy az állítólag a plafonról hulló vakolat tulajdonképpen egy taktika a fizetés késleltetésére; amikor korhadást észleltek, Tilden Churchill ácsmesterét hibáztatta azért, mert puha fát használt. Azután hirtelen kijelentette, hogy a szerepét Chartwellben „le kell zárni”. Mindkét oldalon elhangzottak újabb perrel kapcsolatos fenyegetések, ám a pénzügyi nyomok ezen a ponton megszakadnak, ugyanis az archívumból hiányoznak Churchill 1927 végére és 1928-ra vonatkozó banki kimutatásai. Chartwell és a bútorok azonban eddig az időpontig is legalább 40 000 fontba kerültek – háromszor annyiba, mint amennyire Churchill eredetileg becsülte az összeget.”
Churchill Churchill és pénz, Chartwell, Churchill bankszámla, Churchill adó, Churchill miniszter
Churchill a származása révén egyszerre érezhette otthon magát a „régi pénz”, vagyis az európai arisztokrácia és az „új pénz”, vagyis a közrendű polgárokból lett sikeres nagyvállalkozók és pénzemberek társaságában (ti. édesanyja egy amerikai pénzember lánya volt). Felesége, Clementine azonban már válogatósabb volt, ha az a kérdés merült föl, kinek a társaságában töltse a vakációját…
„Churchill annyira élvezte a festést és Az angol ajkú népek történetének csiszolgatását két hónapon keresztül La Capponcinában 1955 őszén, hogy megkérdezte a vendéglátójától, maradhat-e novemberre és decemberre is. Beaverbrook személyzetének azonban tovább kellett költöznie a téli szállásra a Bahamákon, így Churchill oda kapott meghívást.
Ekkor azonban újabb meghívás érkezett Emery Revestől [Révész Imrétől, Churchill magyar származású sajtóügynökétől] és partnerétől, Wendy Russelltől, akik éppen befejezték házuk, a La Pausa helyreállítását a francia Riviérán, kilátással Monte-Carlóra és a tengerre. A házat Coco Chanel vette meg 1928-ban, és az akkori partnerének, Churchill barátjának, a westminsteri hercegnek a pénzéből újíttatta fel. Ezúttal viszont Reves a házat Churchill A második világháború című könyvéből származó jövedelméből újíttatta fel.
Churchillék a La Pausát választották, már csak azért is, hogy a régióban maguknak is otthont kereshessenek, bár Clementine-nek kétségei voltak ezzel az ötlettel kapcsolatban. Ők inkább a dombok között kerestek volna házat, nem pedig a parton, legalább tíz hálószobával, négy fürdőszobával és kellemes környezettel. Azonban amikor 1958 elején megérkeztek a La Pausába, Clementine nem érezte jól magát, és Churchillnek egyedül kellett nekilátnia a házkeresésnek. 26 és 65 millió frank közötti ingatlanokat nézett meg. Még a bankárát is áthívatta Londonból, hogy megbeszéljék, hogyan lehetne a legjobban elrendezni a Bank of Englanddel, hogy megkapják az engedélyt 25 000 font kivitelére az ingatlanvásárláshoz.
„Sir Winstonnak azt tanácsolták az orvosai, hogy a téli hónapokat ne Angliában, hanem Franciaország déli részén töltse”, állt a kérelemben, amit a bank gyorsan le is bélyegzett. A Société des Bains de Mer de Monaco, amely a monte-carlói kaszinó tulajdonosa is volt, egy alternatívát kínált: évi 1500 font bérleti díjért 50 000 font költséggel átalakítana egy tengerre néző villát, amelyet kizárólag Churchill használna az élete hátralevő részében. A La Pausában ebéd közben Randolph bemutatta az apjának a Société fő részvényesét, Arisztotélisz Onassziszt, a görög hajótulajdonost, aki kedvező benyomást tett Churchillre. Clementine azonban nem volt lelkes, és ezt meg is mondta a férjének:
„Nincs ínyemre, hogy lekötelezettje legyek ennek a gazdag és hatalmas embernek a felújított fészekért. És hasonlóképpen, bár nem ilyen mértékben, de nem szívesen maradok a La Pausában sem… Jobb szeretném, ha ez az utazás jó sokáig tartana, kiszállnánk Marseilles-nél, és végigzötyögnénk vonattal vagy akár autóval Monte-Carlóig; azután együtt lenni ezzel a nem szokványos és kellemetlen társasággal egyáltalán nem csábít. Bocsáss meg, de öreg kutyát nem lehet új mutatványokra megtanítani.”
Churchill felesége, Churchill és Clementine, Churchill és Clemmie, Onászisz, Onassis, Onasszisz, Churchill Monte Carlo
Kiadó: Lázár János és Csepreghy Nándor
Oldalak száma: 500
Borító: keménytábla, védőborító
Súly: 776 gr
Kiadás éve: 2020