Törvényjavaslat, melynek vitájában Lázár János felszólalt
LÁZÁR JÁNOS, a Miniszterelnökséget vezető miniszter, a napirendi pont előadója: Köszönöm szépen. Igen tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Elnök Úr! Szeretném az Országgyűlés támogatását kérni a kormány nevében a T/12914. számú előterjesztésünkhöz, amely azt a célt tűzi ki maga elé, hogy a törvényhozás jóváhagyásával és döntése alapján fölállítsa a Magyar Corvin-lánc Testületet. Az előterjesztés előkészítésében és az előterjesztés szövegezésében, koncepciójának megalkotásában döntő szerep jutott Granasztói György professzor úrnak ‑ aki a miniszterelnök tanácsadója volt, korábban Magyarország követe, és azt gondolom, tudományos munkássága is mindannyiójuk előtt ismeretes ‑, valamint Vízkelety Mariann államtitkár asszonynak, aki az Igazságügyi Minisztérium államtitkára. Mind a kettőjüknek szeretném megköszönni az előkészítő munkát.
A Corvin-lánccal kapcsolatban ebben a Házban már több alkalommal és több vita is folyt, nyilvánvaló, hogy a törvényjavaslat vitájában ezeket figyelmen kívül hagyni nem lehet. Itt engedjék meg, hogy Isépy Tamás képviselőtársunknak egy 1999-es fölszólalását idézzem a Ház elé, aki egy szellemes bonmot-val próbálta elütni a kritikák élét, ami akkor is a Corvin-lánc kitüntetéssel kapcsolatban fölütötte a fejét, talán hangosabban, mint manapság. „A rendkívüli érdem ismertetője az, hogy azok is kénytelenek dicsérni, akik a legjobban irigylik” ‑ vezette föl a vitát annak idején Isépy Tamás képviselőtársam, akinek szellemességéhez és fölkészültségéhez ennyi év távlatából sem férhet kétség, és pontosan idézte föl ennek a kitüntetésnek a jelentőségét.
Ha megengedik, fölhasználom az alkalmat arra, hogy ezzel kapcsolatban egy rövid áttekintést adjak, és a törvényhozás figyelmébe ajánljam azt, hogy a kormánynak kötelessége volt a Corvin-láncról rendelkező kormányrendeletek mellett az Országgyűléshez fordulni, hiszen egy jelentős változás áll be a kitüntetési rendszerben a Corvin-lánc Testület fölállításával. Ugyanis egy olyan köztestület fölállítására teszünk javaslatot egy kitüntetéshez kötve, amely ennek a kitüntetetti körnek a munkáját a magyar szellemi és tudományos életben érdemben fogja segíteni.
Annak idején, a 20-as években alakult egy izgalmas bizottság, Petrovics Elek, a Szépművészeti Múzeum akkori igazgatója részvételével, akinek az volt a feladata, hogy a Monarchia bukása után és a trianoni súlyos válság következtében az új államrezonhoz az állami kitüntetési rendszert a művészetek és a tudomány területén megpróbálja igazítani. Hiszen az a kitüntetési modell, ami 1918 előtt az Osztrák-Magyar Monarchia területén és így Magyarországon is a képzőművészet, a tudomány, az oktatás, a kultúra legjelesebbjeit illette, megszűnt. 1920 után, ’22-ben talán fölállításra került a Magyar Érdemrend, a 20-as évek második felében pedig arról gondolkoztak az előttünk járók, Klebelsberg inspirációja alapján, hogy vajon hogyan lehet egy olyan kitüntetési rendszert fölállítani, amely pártokon átnyúlva, világnézeti megközelítéstől és elkötelezettségtől függetlenül alkalmas arra, hogy a magyar tudományos és szellemi teljesítményt megalapozza.
Klebelsberg azt mondta, hogy: „A magyar élet egyik sajnálatos hibája, hogy minálunk az utód rendszerint nem folytatja elődjének megkezdett munkáját, annak irányával rendszerint szakít, művét nemegyszer lerombolni igyekszik. Azért marad a politikai életben annyi reformtorzó, az irodalmi és tudományos téren pedig annyi megkezdett, de be nem fejezett sorozatos publikáció.” Mind 1999-ben, mind 2010 után, vagy az Antall-kormány idején, hiszen Antall József fejében is megfogalmazódott a Corvin-lánc visszaállításának lehetősége, de alapvetően mégiscsak a 20-as évek végén és a 30-as évek elején, amikor a kitüntetési rendet fölállították, a Corvin-láncot, a Corvin-koszorút és az ehhez kapcsolódó jelvényt, a cél az volt, hogy egy pártoktól teljesen független és a politikai határokat átívelő, az összteljesítményt értékelő rend jöjjön létre. Egy olyan kitüntetés és nemzeti elismerés, amely nem egy egyedi produktumot jutalmaz, illet, hanem egy életműnek az elismerése. Részben a múlt megbecsülése, részben pedig a teljesítmény elismerése.
Nekünk, magyaroknak nagy nemzeti erényeink mellett talán a legnagyobb hibánk abban van, hogy nincs meg nálunk a kellő kohézió, nincs meg a kellő kohézió személyes tekintetben, és gyakoriak közöttünk a viszályok, de nincs meg nálunk a kellő kohézió különösen tárgyi tekintetben. Valahogy nem tudjuk a kérdéseket a maguk nagy összefüggéseiben tekinteni, hanem majdnem önkényesen kiragadunk időnként egy-egy kérdést, amely divatba jön, nem is tudni, mi okból, és akkor ezt a kérdést önmagában akarjuk megoldani, tekintet nélkül a rokonproblémákra. Szintén Klebelsberg indokolta a kultúrpolitikájának számos elemét a 30-as évek elejéig ezzel a gondolatsorral, ami, azt gondolom, ma is kellőképpen aktuális akár a tudomány, a politika vagy a tudományos teljesítmények és a művészeti eredmények területén.
A kormánynak az volt a célja, hogy a 2002-2010 közötti baloldali kormányok idején partvonalon kívülre félretett Corvin-lánc rehabilitációjával 2010 után a magyar tudományos élet legjelesebb elismerése szülessen meg, kapcsolódva nyilván ahhoz az időszakhoz, az 1920-1944 közötti időszakhoz, amikor a magyar függetlenség és a magyar szellemi teljesítmény jelképe volt ez az elismerés.
Miért nem nevezhetjük a magyar függetlenség jelképének is? Nyilvánvaló, hogy a névadóra való utalás a két világháború közötti magyar szellempolitika, kultúrpolitika szempontjából kiemelt jelentőséggel bírt, hiszen megkérdőjelezhetetlen tény és a századelő történettudományi irányzatainak meghatározó gondolata a magyar nemzeti függetlenség elnyerése, megőrzése. Vannak, akik úgy fogták fel a két világháború közötti Magyarországot, hogy az első kiváló alkalom arra, hogy Magyarország független legyen, és a nemzeti szuverenitás leginkább érvényesülni képes legyen azután, hogy 1526-ban Mohácson összeomlott az ország, elveszítette a függetlenségét, és azt nem is tudta visszanyerni tulajdonképpen egyes történelemtudományi megközelítések szerint az 1920-as évek elejéig.
Ebből a szempontból a legfontosabb időszaknak Corvin Mátyás uralkodását tekintették, amely időszakban ‑ ma is nyugodtan állíthatjuk, minden túlzás nélkül ‑ Magyarország nemcsak nagyhatalmi, hanem az akkori világértelemben világhatalmi tényező volt, hiszen még Kolumbusz előtt járunk két esztendővel, amikor Mátyás meghal, tehát az 1400-as évek közepén, 1490-ig azokkal a célkitűzésekkel nemcsak közép-európai hatalom, hanem az akkor ismert világ meghatározó hatalmi tényezője is Magyarország. Erre a megkérdőjelezhetetlen politikai, hatalmi, gazdasági teljesítményre utal a két világháború között a kitüntetés elnevezése, és erre utal a 2000-ben felállított kitüntetés elnevezése és a 2010 után méltó helyére visszaemelt kitüntetés elnevezése is. A magyar nemzeti függetlenség, a magyar nemzeti teljesítmény, a magyar befolyás erősítése Közép-Kelet-Európában, nemcsak a hatalmi eszközök segítségével, hanem szellemi eszközök által is.
Nem elfeledhető és szükség szerint ma is ismétlendő, hogy ebben az időszakban nemcsak hatalmi eszközökkel vagyunk képesek a magyar nemzeti közösség territoriális hatalmát fenntartani, nemcsak fegyveres eszközökkel vagy pénzzel vagyunk erre képesek, vagy gazdasági befolyás erejével, hanem elsősorban szellemi erővel vagyunk erre képesek, hiszen Magyarország ebben a korszakban, a XV. század közepén mégiscsak Közép-Európa szellemi központja is. Ha arra gondolok, hogy az itáliai reneszánsz pont Mátyásnak a hatására itt jelenik meg leginkább Közép-Európában, ekkor van Magyarország abban a helyzetben, hogy Európa vezetői közé tartozik, és nem kullog az európai vezető hatalmak után, akkor ez, azt gondolom, jól mintázza a tudományos életben elvárt célkitűzést.
A minap kezembe akadt egy statisztikai évkönyv a két világháború közötti időszakról, és abban például az egyik statisztikai adat arról szól, hogy a Magyarországon élő emberek közül hányan jártak egyetemre és hányan jártak középiskolába, gimnáziumba a két világháború között. A klebelsbergi kultúrpolitikának, az ambiciózus tudományos kultúrpolitikának, sőt ‑ nyugodtan mondhatom ‑ a szellemifölény-elméletnek a kézzelfogható eredménye az, hogy a két világháború közötti Magyarországon létszámarányosan, lakosságarányosan az összlakossághoz képest többen jártak gimnáziumba és többen jártak egyetemre, mint Ausztriában. A GDP nem közelítette meg az osztrák GDP-t, talán a 30-as évek végén járt leginkább hozzá közel, de soha nem haladta azt meg, és számos gazdasági adatban voltunk hátrányban, de ami az oktatási rendszer reformját, az intellektuális erő kihasználását, a szellemi képességeink előnyre fordítását, és hogy ezzel előnyre szert tenni képesek legyünk Európában politika megvalósulását jelenti, mindenféleképpen ezt nyugodtan elmondhatjuk.
Tehát azt gondolom, hogy akik a Corvin-lánc kitüntetés mellett leteszik a voksukat, akik támogatni fogják az ehhez kapcsolódó szellemi, tudományos, kulturális munka, a Corvin-lánccal illetettek és kitüntetettek munkájának segítését egy köztestület által, azok jó ügy mellé teszik le a voksukat és a szavazatukat itt a parlamentben, tekintettel arra, hogy nemcsak a névadó, hanem maga a kitüntetés is erről szól.
Azt gondolom, hogy az eddig elmondottak Klebelsbergre hivatkozva és a Corvin-eszmének a hangsúlyozását jól mutatják, hogy a kultúrpolitikai törekvésekbe ez hogy illeszkedett bele pozitív értelemben. Az általam elmondottak a rendszer hibáit természetesen nem negligálják, én csak arra próbálom felhívni a figyelmet, hogy egy ilyen kitüntetéssel az adott korszak mit volt képes üzenni.
Szeretném azt is elmondani, hogy nyilvánvalóan nagy körültekintéssel választották ki akkor és azóta is azokat, akik ebben az elismerésben részesülhetnek. Először 60 ember kaphatott Corvin-koszorút, illusztris a névsor, és 12-en kaphattak Corvin-láncot, amelyet a 30-as évek végén hozott területi döntések után 15 főre emeltek fel, a Corvin-koszorú létszámát pedig 80 főre emelték fel. Ennek köszönhetően 1931-ben kerül átadásra először a díj, utána a díjazottak maguk választják ki egészen 1943-ig azokat, akik ebben az elismerésben részesülnek, és valóban kétség nélkül mind a mai napig vállalható, megkérdőjelezhetetlen tudományos és művészeti eredményeket, produktumot létrehozó emberek kapják ezt az elismerést, függetlenül attól egyébként, hogy melyik politikai csoporthoz, milyen társadalmi réteghez vagy melyik közösséghez tartoznak.
Annak ellenére, hogy a rezsim nyilván a célkitűzései között hangsúlyosan mondja mindig a keresztény Magyarország megerősítését, idősebb testvérek, zsidó testvérek is bőségesen részesülnek ebből az elismerésből, ha valaki ezt a névsort végigveszi, és ezt csak azért mondom, hogy nemcsak a kitüntetésben, hanem az elfogadásában is vannak olyanok, akikről köztudomású ma már és akkor is tudhatta mindenki, hogy nem értenek egyet a rezsim jó néhány alaptézisével, és mégis a Corvin-eszme jelképét, illetve a magyar nemzeti tudományban és szellemi kvalitásban megnyilvánuló siker jelképét elfogadni készek voltak. Nemzeti minőség, nemzeti tudás, és együtt megfér a hagyomány és a modernitás ‑ ez volt a kor kitüntetésének üzenete, amit mindenféleképpen figyelmükbe ajánlok.
Kétségtelen, hogy Klebelsberg a saját maga jogán is megkapta ezt a kitüntetést, bár a kitüntetés ötletében mások is részt vettek ebben az időszakban, és mások is hozzájárultak ennek a kitüntetésnek a megszületéséhez.
Szeretném a figyelmükbe ajánlani azt is, hogy akkor a Miniszterelnökség látta el a dokumentációját ennek az elismerésnek. 1944-ben az Országos Levéltár épületét bombatalálat érte, ezért a kitüntetéssel kapcsolatos dokumentáció sajnálatosan megsemmisült, ezért nem tudjuk pontosan rekonstruálni, hogy a kitüntetés után mi történt a kitüntetetti körrel, de az a vélelmünk, és visszaemlékezésekből ezeket tudjuk, hogy nyilván a kitüntetettek egy szellemi kört is jelentettek, és a mostani köztestületi javaslat arról szól, hogy ennek a szellemi körnek meglegyen a saját maga kifejezési lehetősége, formája és egy olyan forrása, amely függetleníti az aktuális kormányzattól. Természetesen ma is van Corvin-lánc Iroda a Miniszterelnökség keretei között, a kormányzaton belül, de az a célunk, hogy a parlament által hozott törvény segítségével ennek a szellemi körnek, a kitüntetetti körnek az önálló munkáját, véleményalkotási lehetőségét és a közízlés formálásával kapcsolatos lehetőségét is biztosítani tudjuk.
Isépy Tamás egyébként Bálint Sándorra utal a Corvin-lánc vitájában, aki 1948-ban a Demokrata Néppárt parlamenti képviselőjeként, amikor Kossuth-díjat alapított a Magyar Országgyűlés, illetve a magyar kormány a százéves jubileum alkalmából, azt mondta a vitában: „Meg vagyok arról győződve, hogy a jutalmakat nem a pártkoalíció, hanem az egyetemes nemzeti koalíció szellemében fogják majd odaítélni.”
Ez a jelenlegi díj célja is, és ezt képviselik a díjazottak. A díjazottakat azért hozom szóba a díjalapító Klebelsberg mellett, mert megkérdőjelezhetetlen meggyőződésem szerint nemcsak a mai elismerésben részesültek, hanem azok névsora is, akik korábban elismerésben részesültek. Külön legyűjtettem azt a listát, akik Corvin-koszorút kaptak: Bajor Gizi, Bartók Béla, Harsányi Zsolt, Makkai Sándor teológus, Aba-Novák festő, Gulácsy Irén író, Mécs László költő, Hevesi Sándor író, több mindenki más mellett, Kodály Zoltán, Kornis Gyula filozófus, Kós Károly építész természetesen, Tamási Áron, Lehár Ferenc, Zilahy Lajos író.
Akik az első körben megkapták a Corvin-láncot: Szent-Györgyi Albert, aki az egyedüli olyan Nobel-díjas, aki Magyarországon végezte a tevékenységét, ami miatt Nobel-díjban részesült egyébként, és Klebelsbergnek köszönhette a szegedi egyetemi állását is, és a szegedi kutatásai hozták meg a Nobel-díjhoz vezető sikert; Verebély Tibor világhírű orvos, egy orvosdinasztia alapítója, a két világháború közötti Európa egyik meghatározó orvosa és sebésze szintén ebbe a körbe tartozik, akik a Corvin-koszorúval, illetve a Corvin-lánccal valamilyen formában kapcsolatba kerültek.
Én úgy gondolom, hogy az az ötlet, hogy ezt a díjat rehabilitálni kell, vissza kell állítani, még akkor is, hogyha számos kritika érte a díj alapítását vagy újraalapítását 1999-ben, meggyőződésem szerint legitim. Mi legitimálja a díjat? Elsősorban a díjazottak. Az eredeti időszakban és Klebelsberg mellett Berzeviczy, aki kiváló történettudós és az Akadémia elnöke, Herczeg Ferenc mellett, Hubay Jenő világhírű hegedűművész mellett megkapja a díjat Korányi Sándor orvos, Ravasz László református püspök, Teleki Pál geológusként, földrajztudósként kapja meg az elismerést, Zala György és Wlassics Gyula, aki annak idején egyébként jogászként és történészként is funkcionált, hiszen a büntető törvénykönyv szövegezésében részt vett; később Károlyi Árpád, aki Bécsben az udvari levéltár legkomolyabb kutatója volt, Serédi Jusztinián bíboros atya az egyházi jogi munkájáért kapja ezt az elismerést, csatlakozik a névsorhoz Reményik Sándor, Pásztor János, Rudnay Gyula, vagy Balogh Artúr szintén ebbe a névsorba tartozik. 2001-ben, amikor először adja ki a magyar állam a Corvin-láncot, Teller Ede, Balogh János akadémikus, Lámfalussy Sándor közgazdász, Lukács János történész, Makovecz Imre és Szabó Magda részesülnek a díjban; később Oláh György, Lovász László, Nemeskürty István, Kallós Zoltán, Zsigmond Vilmos, Szokolay Sándor csatlakozik ehhez a körhöz. 2012-ben újra kiadásra kerül a Corvin-lánc, ahol Bor Zsolt fizikus, Jelenits István piarista atya, Kocsis Zoltán zongoraművész, Marton Éva operaénekes, Vizi E. Szilveszter orvos és agykutató kapja meg a díjat.
Én azt gondolom, hogy ez a névsor megkérdőjelezhetetlenné teszi a Corvin-koszorúban részesültekével együtt ennek a díjnak a legitimitását, és a díjat nem gyöngítették, hanem erősítették a kormánynak, illetve az adományozóknak a kitüntetésre vonatkozó személyzeti döntései.
Jelenleg a Corvin-lánc Testület tagjai és a Corvin-láncban kitüntetettek közül Marton Éva, Bor Zsolt, Jelenits István, Kallós Zoltán, Lovász László, Lukács János, Oláh György és Vizi E. Szilveszter él. A kormánynak az a terve, hogy a köztestületté nyilvánítás kérésével és javaslatával törvényi úton rendezi ennek a körnek a szervezeti működését; természetesen a Corvin-lánc Iroda és a Corvin-lánc Köztestület titkársága megfelelő infrastrukturális hátteret fog biztosítani a működéshez. Az a cél, hogy ezek az emberek olyan üzeneteket legyenek képesek ennek az infrastruktúrának, jogi és fizikai infrastruktúrának a segítségével megfogalmazni, ami a szellemi élet, a tudományos világ számára üzenetértékkel bír, vonalmércét jelent és a mai kor problémáira és kihívásaira reflektálni képes.
Én azt gondolom, hogy a magyar szellemi élet teljesítménye elválaszthatatlan az ország gazdasági versenyképességétől, a magyar szellem teljesítménye és teljesítőképessége szoros összefüggésben van azzal, hogy Magyarország mire képes a XXI. században. Ebből a személyiség, a karizma, az ember kihagyhatatlan. A magyar tudománynak az egyik legerősebb vonulata, a magyar művészetnek, a magyar alkotásnak a legerősebb vonulata, hogy nem arctalan emberek az alkotók, a kutatók, a teljesítmény mögött nem egy arctalan tömeg áll, nem egy intézet, egy iroda, egy kutatócsoport áll, hanem a magyar tudósok mindig is aktívan vettek részt a magyar közélet alakításában. Szent-Györgyi Albert ‑ csak ha már a Corvin-láncosok között hoztuk szóba ‑ kiváló példa arra, hogy mennyire fontosnak tartotta nemcsak az angolszász viselkedési formák, tudományos modell, oktatási kultúra meghonosítását, hanem a magyar értelmiség közéleti szerepvállalását is.
Én azt gondolom, ma is joggal várhatjuk el a Corvin-láncban részesítettektől, hogy a magyar élet jelenlegi kérdéseiről állást foglaljanak, és ezzel irányt mutassanak a közélet szereplői és a politikusok számára is. Ezért tartom fontos dolognak, hogyha méltó körülményeket teremtünk a legmagasabb magyar tudományos elismerés és a legmagasabb magyar állami elismerés önkifejezéséhez és működési feltételeihez.
Ehhez kapcsolódik, hogy szeretném az Országgyűlés segítségét abban is kérni, és tájékoztatni a törvényhozást arról, hogy egy ingatlant, a Róheim-villát ‑ amely a Hermina út 45. szám alatti ingatlan ‑ azonnal ennek a köztestületnek a rendelkezésére bocsátjuk a szükséges forrásokkal a felújítás érdekében. A villa és ez az objektum, ez az épület szimbolikus több oknál fogva is: először is a magyar kiegyezésnek egy sajátos értelmezését adja, amikor az 1868-as emancipációs törvény után mégiscsak Magyarország sikere elválaszthatatlan attól, hogy a magyarországi zsidó közösség és a magyarországi politikai, gazdasági vezetők között egy együttműködés, egy „kiegyezés” jön létre. Úgy gondolom, hogy az ország sikere ettől a szimbiózistól, Budapest sikere, a magyar tudomány, a magyar gazdaság sikere ettől az együttműködéstől elválaszthatatlan. Ennek talán szimbolikus kifejeződése az, hogy 1918. október 31-én ebben a házban ölik meg Tisza Istvánt, aki ennek a háznak az alsó szintjét bérelte, Róheim úr pedig a felső szinten lakott, ő a magyar gazdasági és kereskedelmi élet egyik szereplője volt.
Köztudomású, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia magyar sikerében döntő szerep jutott azoknak a társadalmi csoportoknak, amelyekkel a magyar gazdasági és társadalmi vezető rétegek képesek voltak kiegyezést vagy megegyezést kötni. Ebben a magyarországi zsidóságra fontos szerep várt, és a magyar sikernek elválaszthatatlan és fontos föltétele, hogy az együttműködést sikerült kialakítani nemcsak az emancipáció, hanem a törvényi garanciák segítségével is. Én azt gondolom, hogy 1918 őszéig ez az együttműködés töretlen volt, és a Corvin-lánc is jó példa arra, hogy a 20-30-as években voltak olyan emberek ebben az országban, akik az ország sikerét ennek az útnak a folytatásában, az együttműködés erősítésében látták. Ez a magyar tudományos teljesítménytől és a magyar gazdaság teljesítményétől elválaszthatatlan.
Magyarország a 20-as években, Trianon után néhány év alatt képes volt egy működő államot szervezni a romokból ‑ hány ország veszítette el területének és gazdasági erőforrásainak a kétharmadát, és hány ország tudott ebből talpra állni? A 20-30-as években egészen a politikai nemzetiszocialista vonal megerősödéséig Magyarországra úgy gondoltak a vezető világhatalmak, és úgy tekintettek rá, mint aki képes talpon maradni, és akinek jogos igényei vannak részben az eredményei által ‑ és ez nagyon sok esetben a tudomány, a kultúra teljesítményével, például Aba-Novák nemzetközi elismerésében, a magyar orvosok nemzetközi teljesítményében vagy Szent-Györgyi Nobel-díjában nyilvánul meg. Tucatszám lehet sorolni azokat a nemzetközi elismeréseket, amelyeket a magyar szellem kap a 20-30-as években.
Én azt gondolom, ha Magyarország a tudományra és a szellemre, a szellemben rejlő lehetőségekre erőforrásként tekint, és ez egy olyan ország, amely nem rendelkezik megfelelő gazdasági erőforrásokkal, mert kevesebb a tőke ebben az országban, mint ott, ahol nem volt 50 évig kommunizmus, kevesebb ebben az országban az ipari erőforrás, a természeti ásványkincs, mint azokban az országokban, amelyekkel egyébként versenyeznünk kell, ebben az országban nem tudunk másra alapozni, mint a szellemi teljesítőképességünkre, és fontos üzenet az, hogy a szellem csúcsain megfelelő körülményeket biztosítunk az alkotáshoz és az önkifejezéshez. Ezért ezt az ingatlant szeretnénk felújítani, ennek a csoportnak, ennek a kitüntetetti körnek a szellemi és fizikai központjává tenni. A köztestülettel pedig a magyarokra jellemző félmegoldásokat és a struktúráinkra jellemző méltatlan állapotokat szeretnénk megszüntetni.
Szeretném azt is elmondani, hogy én biztos vagyok benne, hogy a munkatársainknak, a kormány tagjainak itt majd a parlamentben meg kell hallgatniuk ismét a 90-es években vagy a későbbi években megfogalmazott kritikákat, de a magyar teljesítmény, a magyar szellemi, tudományos, művészeti teljesítmény mindig elválik attól a rezsimtől, amelyben születik. Van persze, aki azt mondja, hogy ez elválaszthatatlan, de a személyes teljesítmény, egy személyes életmű, Dohnányinak az életműve, Hubaynak az életműve, Szent-Györgyinek az életműve, Klebelsbergnek az életműve vagy adott esetben Bor Zsoltnak a fizikusi teljesítménye, Marton Évának a teljesítménye, Vizi E. Szilveszternek, Lukács Jánosnak, Oláh Györgynek, Kallós Zoltánnak a teljesítménye nem a politikai rezsim függvénye. Ezért kérek az ellenzéki képviselőtársaimtól nagyvonalúságot, hogy a támogatással és a parlamenti vitával ismerjék el azoknak az embereknek a szellemi, tudományos, képzőművészeti teljesítményét, akik naggyá tették ezt az országot, függetlenül attól, hogy milyen rendszerben éltek az elmúlt száz esztendőben. Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps a kormánypártok soraiban.)