Politikai vita, amelyben Lázár János részt vett felszólalóként
LÁZÁR JÁNOS, a Miniszterelnökséget vezető miniszter, a napirendi pont előadója: Igen tisztelt Elnök úr! Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Képviselőtársaim! Bár a házszabályi rendelkezések szerint az elnök úr által ismertetett keretek között az hangzott el, hogy a kormány kezdeményezte a parlamenti vitanapot, kötelességem, hogy ismertessem képviselőtársaimmal azt a helyzetet, hogy Schmuck Erzsébet frakcióvezető asszony volt az, aki fölvetette, hogy a Magyarország számára rendelkezésre álló európai uniós fejlesztési keretek kapcsán a parlament ellenőrzési jogkörét szélesíteni kell, és alkalmat kell keríteni, alkalmat kell találni arra, hogy az Európai Bizottság és a Magyarország között zajló pénzügyigazdasági elszámolási folyamatokra a parlamentnek sokkal korrektebb, sokkal szélesebb körű hozzáférése és rálátása lehessen.
Ennek jegyében mérlegelte a kormány a javaslatot két szempontból. A kormány arra vállalt kötelezettséget, hogy negyedévente jelenti a parlamenti képviselőknek azt, hogy a Magyarország számára 2014 és 2020 között biztosított európai uniós források felhasználásának rendje hogyan halad, másrészről pedig parlamenti vitanapot kezdeményezünk annak áttekintése céljából, hogy a fejlesztéspolitikai célok, az ország társadalmigazdasági fejlesztésének ambíciója milyen viszonyban vannak egymással. A kormány részben arra kötelezte saját magát, hogy számot adjon a parlamenti képviselőcsoportoknak és képviselőtársaimnak arról, hogy negyedévente mit végez, másrészről pedig lehetőséget biztosítunk a parlamenti képviselőtársaink számára, hogy az áttekintésen és a betekintésen túl konkrét észrevételeket is tegyenek.
Bár nem a legizgalmasabb és talán nem a legfrekventáltabb része a mai közbeszédnek az, hogy az európai uniós források felhasználása hogyan zajlik, ami nyilvánvalóan talán a munka bizonyosfajta elismerése is lehet, mert minél kevesebb szó esik valamiről a magyar közéletben, az annál kevesebb botrányt jelent, és ez azt jelenti, hogy a dolgok talán rendezettebben haladnak, mint korábban, fontosnak gondolom azt, hogy konkrét ügyekre is kitérjünk.
Tehát először, ha meghatározzuk azt, hogy mi a kerete a mai parlamenti vitának, akkor abból kell kiindulnunk, hogy a legutóbbi parlamenti vitanapon tisztáztuk azt, hogy ezek a források érdemben támogatják Magyarország gazdaságfejlesztési törekvéseit, még akkor is, ha ezek a források nem ingyen adattak. Ezeknek a forrásoknak ára van. Annak a vitának van és lesz is értelme a következő időszakban a kohézió jövőjét illetően, hogy ezt Magyarország kapja, Magyarország adja, Magyarország haszonélvezője vagy mások a haszonélvezők.
Nem olyan régen Németországban zajlott egy vita ezzel kapcsolatban. Lengyelország és Németország között időnként politikai viták és politikai feszültségek jellemzik a hétköznapokat. Ennek kapcsán az Európai Unió egyik biztosa elmondta, hogy Német-ország nem nettó befizetője az Európai Uniónak, hanem az Európai Bizottság által biztosított kohéziós alap nettó haszonélvezője. Ugyanis német kormányzati számítások szerint Németországban az építőiparnak juttatott összeg 80 százaléka vándorol vissza Németországba. Abból az összegből, amit Lengyelország kap, tehát 80 százalék visszamegy Németországba, és közvetve a német gazdaságot erősíti. Ez egy európai biztos álláspontja, egy német európai biztos álláspontja, ami Németországban nagy figyelmet váltott ki az elmúlt néhány hétben.
Tehát nyugodtan mondhatjuk, hogy a nettó befizetők közül vannak, akik nettó haszonélvezők, és a nettó haszonélvezők között Németország első helyen jár. Az tehát egy érdekes intellektuális polémia, ismertek a jegybank számításai ezzel kapcsolatban Magyarországon, hogy vajon Magyarország pozíciója mi ebben. Megkérdőjelezhetetlen, hogy Magyarország komoly fejlesztési forrásokat kap ezekből az összegekből, és az is megkérdőjelezhetetlen, hogy 2007-2013 között és 2014-2020 között Magyarország jól tárgyalt. Magyarország a forrásfelosztásban a nyertesek közé tartozik. Ez praktikusan azt jelenti, hogy a vidékfejlesztési forrásokkal, illetve a különböző agrártámogatásokkal együtt Magyarország 12 000 milliárd forintot használhat föl 2014 és 2020 között.
A vita, amit nem most kell majd lefolytatnunk, illetve a következő évtizedek nagy kérdése, hogy ha Magyarország nincs benne ebben a közösségben, a magyar gazdaság képes-e ilyen volumenű fejlesztési források előállítására. Ugye, annak az ára, hogy mi az Európai Unió tagjai vagyunk, mégiscsak mérhető például vámoldalon, mégiscsak mérhető azon az oldalon, hogy Magyarország az uniós tagságért, a kohéziós fölzárkóztatásért cserébe lemondott bizonyos gazdaságvédelmi eszközökről, amelynek arányát együtt kell nézni. Félreértés ne essék, ez nem ingyenpénz, ráadásul mi magunk is 3000-3500 milliárd forintot fizetünk be. Nettó nyertesnek mondhatjuk ugyan magunkat, de valahol évtizedes távlatban majd mérlegre kell tenni azt, hogy ez hogyan érte meg a magyar gazdaságnak.
Ez azonban nem egy politikai vagy ideológiai vita kell legyen, hanem empirikus vitának kell lennie. Ezért bíztunk meg egy könyvvizsgáló céget, a KPMG-t azzal, hogy a 2007-2013 közötti források tekintetében mondjon valamit arról, részletes tanulmányokat végezve, részletes tanulmányokkal dokumentálva,
hogy ezek a források hogyan hasznosultak Magyar-országon. Egy nagyon fontos dolog az, hogy a kohézió mögött egy ideológia áll, a kohézió és a fölzárkózás mögé rejtett ideológia érdekében zajlanak az átalakítások például az oktatásban, az egészségügyben vagy a gazdaság szerkezetét illetően. Az a kérdés, hogy ezek-e a legfontosabb problémái a magyar gazdaságnak vagy a magyar társadalomnak.
Nem vagyok teljesen biztos abban, hogy az esélyegyenlőség, a különböző genderagendáknak az európai bizottsági fölfogása jelenti egy ezerfős faluban a legsúlyosabb oktatási vagy társadalmi problémát. Tehát azt gondolom, hogy az az ideológia, az az eszme, ami szervezi a pénz útját, koránt sincs köszönőviszonyban a magyar valósággal és a magyar társadalom aktuális helyzetével.
Azok a döntéshozók, akik a kohéziós politika mögött álló elvi kérdéseket kitűzik, elvárják és indikátorokon keresztül mérik, és különböző tanulmányokon és programokon keresztül a megvalósítását remélik, ezek a szakértők koránt sincsenek tisztában egy borsodi, egy dél-baranyai magyar valósággal, hogy ott valójában mire volna szüksége a választópolgároknak. A kormányok sem mindig találják el pontosan, hogy mire van szükségük a választópolgároknak, illetve a közösségeknek a felzárkózás érdekében.
Az egy másik nagyon fontos kérdés lesz majd, hogy a kohézióról milyen vita folyik. Mint ismeretes, megvan az Unió 2017-es költségvetése, és intenzív vita zajlik arról, hogy 2020-tól milyen kohéziós és költségvetési politika jellemezze az Európai Uniót. Vannak pesszimisták, akik azt mondják, hogy ez meg fog szűnni, vannak optimisták, akik azt mondják, hogy ez soha nem szűnhet meg. A kérdés a mi szempontunkból nem ez. A kérdés valójában az, hogy az első ciklusban is elhasználtunk tulajdonképpen 11 000-12 000 milliárdot agrártámogatásokkal együtt, most a második ciklusban is elhasználunk 12 000 milliárdot – az együttesen már 24 000 milliárd forint, kétszer hét év alatt -, és ennek a két ciklusnak a zárása után a magyar gazdaság és a magyar társadalom mennyivel lesz közelebb az Európai Unió átlagához, a magyar gazdaság mennyivel lesz életképesebb, mennyivel tud jobban megállni a saját lábán, mint ezen források felhasználása nélkül, és a magyar társadalom általános jóléti állapota – amit az előbb itt Sallai képviselőtársunk szóba hozott, például az egészségügyi állapota, a tudásállapota, a társadalom mentális állapota – vajon közelebb lesz-e egy általunk egészségesnek tartott – ez is vitakérdés, hogy mi az egészséges -, egy általunk egészségesnek remélt nyugati társadalmi szinthez.
Egy hétköznapi ember fölteszi a kérdést: szép-szép dolog ezeknek a forrásoknak az elköltése, de ezen források felhasználása után vajon elérjük-e az osztrák átlagos életszínvonalat? A jegybanknak nem olyan régen megjelent egy nyilatkozata, hogy ettől még nagyon messzire járunk, hogy utolérjük őket vagy beérjük őket, vagy közelebb kerüljünk, és a távolság érdemben csökkenjen. Tehát nem mindegy a forrás felhasználása a cél tekintetében.
Az szerintem egy nagyon fontos kérdése lesz a 2018 utáni kormányzásnak – függetlenül attól, hogy az országot ki fogja kormányozni -, hogy ezen kaszszák csökkenése után, ezen pénzügyi rendszerek átalakulása után Magyarország, a magyar gazdaság teljesítménye mire képes. Látjuk a számokat, vannak itt szeptemberi-októberi adatok. A minap is megjelent egy elemzés, hogy ha nincsenek fejlesztések, azonnal kisebb az építőipar, a magasépítés vagy a mélyépítés teljesítménye, és ez a negyedéves GDP-ben, a negyedéves növekedésben azonnal meglátszik. Vajon ilyen közvetlen az összefüggés, vagy áttételeken keresztül valósul meg, és ha ezeket a forrásokat kivonjuk a magyar gazdaságból, akkor Magyarország gazdasági teljesítménye mit is jelent a valóságban?
Miközben ugyanakkor azt mondhatjuk, hogy éves szinten, mondjuk, ha most 38 000 milliárd a magyar GDP 2016-ban, a 2016-os magyar GDP-ben, mondjuk, 1600 milliárd az európai uniós forrás, ha az érem másik oldalát nézem, a 38 000 milliárdhoz képest az 1600 milliárd nem túl nagy összeg. Tehát ha az éves GDP-hez nézem az éves európai uniós kifizetéseket – 1500 és 2000 milliárd forint közötti éves kifizetést -, akkor ez az összeg nem kellene, hogy ennyire domináljon, nem kellene, hogy ennyire befolyásolja például a gazdasági eredményt.
Talán az lehet az adatok mögött, hogy Magyarország még mindig túl sokat költ működésre, és nincsenek a fejlesztésnek saját hazai forrásai. Akik a kormányzatban dolgoznak vagy követik a kormány belső életét, azok pontosan tudják, hogy 2010-2013, mondhatom, 2010-2014 között valójában nemzeti költségvetésből fejlesztési forrás nem állt rendelkezésre, mert az adósságtörlesztés kötelezettsége, a magas államadósság olyan költségvetési determinációt jelent, ami azt jelenti, hogy a megtermelt GDP jelentős részét az államadósság törlesztésére kell fordítani. És amíg 75-76 százalék még az államadósság és nincs 60 százalék alatt, vagy nincs abban az állapotban, mint volt 2002-ben, ahol, emlékeztetném minden képviselőtársamat arra, hogy 1998-2002 között az 50 százalékos államadósság mekkora fejlesztési mozgásteret engedélyezett a kormány számára európai uniós ilyen volumenű felzárkóztatási vagy kohéziós pénzek nélkül; ameddig ekkora az államadósság nagyságrendje, akkor ezekre a pénzek-re kiegészítő fejlesztési forrásként biztos, hogy szük-ség van, és a százalékos vagy számszaki arányokon túl messze nagyobb hatást tudnak gyakorolni.
A mai parlamenti vitanaptól azt várja a kormány, hogy a képviselőtársaim átlássák, megértsék, sőt a végrehajtó hatalom elszámoltatása és kontrollja kapcsán meg is kritizálják és javaslatokat is tegyenek annak a rendszernek a működését illetően is, amely keretében a pénzt felhasználjuk. Most is elmondom,
mint ahogy a közbeszerzési törvény módosítása kapcsán jeleztem, hogy az Európai Unió meghatározza a pénzfelhasználás kereteit. Ezen belül Magyarországnak mint tagországnak, szigorú szabályrendszerhez kötött a mozgástere. Hogy a magyar kormány hogyan használja fel a forrásokat, mennyi forrást használ fel, mire használja fel a forrásokat, amiről már volt szó, hogy mi a célja a forrásoknak, hogy mennyire kötött a kéz; tehát meg lehet fogalmazni álmokat és vágyakat, hogy a pénzeket mire lehet használni, de ezt ráadásul hétéves ciklusonként van módunk újrafogalmazni, ezért 2010-ben a kormánynak sajnos nem volt mozgástere, és szerintem nem volt elég bátorsága sem ahhoz, hogy az egész kasszát átszabja. De hozzáteszem, mozgástere sem nagyon lett volna rá. Most egy új mozgástér nyílt meg, amiben máshová tettük a prioritást, de kötött a pálya, szeretném elmondani, hogy mire lehet az EU-s forrásokat felhasználni, az is kötött, hogy hogyan lehet, az is kötött, és az intézményrendszer működésére vonatkozóan is szigorú szabályok vannak.
Ha abból indulunk ki, hogy egy európai bizott-sági tisztviselőt azért tartanak – van belőlük 38 ezer -, hogy azt ellenőrizze jelentős részben, hogy mire használjuk fel a nettó befizetők pénzét, akkor mindent megértenek, hiszen ott, abban a szemléletben élik ezek a hivatalnokok az életüket – auditorok, minőségbiztosítással foglalkozók, elszámoltatással, pénzügyi könyveléssel foglalkozók -, hogy kérem, mi a nettó befizetők pénzét kihelyezzük Kelet-Európába, és ellenőriznünk kell, hogy ez a pénz hogyan kerül felhasználásra. Ez iszonyatos bürokráciát eredményez. Amikor azt vizsgáljuk meg, hogy a pályázat benyújtásától vagy netán a pályázat szándékától egy vállalkozó hány nap alatt jut el odáig, hogy az első számlára pénzt kapjon, ez 2007-2014 között 400 és 600 nap között volt – tehát az ötlettől a megvalósulásig eltelt 400-600 nap -, most ez, ha 150-200 nap alatt van, akkor már jól dolgoztunk. De azt világosan kell látni, hogy ez a bürokratikus halmazrendszer, ami létrejött, jelentősen megnehezíti a pénz kifizetését és a kereteket.
Mi az állam érdeke, mi a gazdaság érdeke? Először az volt a gazdaság érdeke, hogy legyen végre úgymond a közkompromisszumnak megfelelő normális célja az európai uniós pénzek kifizetésének. Mi lehetett ez? Én ebben a parlamentben a parlamenti viták során soha nem kaptam arra kritikát, és soha nem is illette nagy kritikával senki, hogy a magyar kormány azt mondta, hogy a forrás 60 százalékát gazdaságfejlesztésre kell költeni. Tehát ami jön az Európai Uniótól, ez 7800 milliárd forint 2014-2020 között, EU-s agrártámogatások nélkül, ennek az összegnek a 60 százalékát kell kifizetni gazdaságfejlesztésre. Ez korábban 14-16 százalék volt. Tehát 2007-2013-ban 14-16 százalék ment gazdaságfejlesztésre, most a cél az, hogy 60 százalék menjen gazdaságfejlesztésre.
A sajtóban megjelent egy értékelés, hogy az EU-s források 50 százaléka megy gazdaságfejlesztésre. A 14-15 százalékhoz képest ez is óriási eredmény, de amire szerződést kötöttünk, az, hogy minden elköltött eurónak… – minden száz euróból 60 euró gazdaságfejlesztésre megy közvetlenül. Ennek van egy kerete is egyébként, hozzáteszem. Most a számok, amiket fogok mondani, önerővel értendők, hiszen a magyar állam minden EU-s forráshoz az adófizetők pénzéből hozzátesz.
Humán fejlesztésre, ami az Emberi Erőforrások Minisztériumánál van, 986 milliárd forintnyi, 310 forintos euróval számolt keret áll rendelkezésre, november 21-én 527 milliárd forintot hirdetett meg ebből a tárca. Ez a 986 milliárd forint jóval kevesebb, mint ami a 2007-2013 közötti időszakban rendelkezésre állt. Ez azért van így, mert a gazdaságfejlesztésbe közvetlenül az Európai Unió nem érti bele, mondjuk, az oktatásra vagy az egészségügyre költött kasszát. Tehát az oktatásra és az egészségügyre fordítható európai uniós források aránya jelentős mértékben változott. Gazdaságfejlesztésre van 2500 milliárd forint, 2549 milliárd, amiből 1674 milliárdot megnyitott a gazdasági minisztérium. Itt nyilvánvalóan a pénz közvetlenül a kis- és középvállalkozói szektorhoz kell menjen.
Az egy nagyon fontos adat 2007-2013 között, hogy először is a 14 százaléknyi – ami az összkasszához képest nem túl nagy összeg – gazdaságfejlesztésnek a döntő része nagyvállalatokhoz került, a nagyvállalatok 66 százaléka meg külföldi vállalat volt. Tehát nemcsak arról volt szó, hogy kevés volt gazdaságfejlesztésre, hanem az a kevés a nagyvállalatokhoz került, a nagyvállalatok pedig külföldi kézben voltak; miközben Lengyelországban ez teljesen másképpen történt, teszem hozzá. Lengyelországban már 2007-2013 között is a nemzeti tulajdonban lévő kkv-t támogatták.
Az egy óriási vita, és a magyar gazdaság szem-pontjából sem közömbös, hogy a magyar kkv alkalmas-e ennyi pénz fogadására ilyen rövid idő alatt, mert az idő ellenünk dolgozik. Erről is majd néhány mondatot fogok szólni, hogy mi a kormány ambíciója, amit már többször megbeszéltünk.
Közlekedésfejlesztésre 1216 milliárd jut, környezet- és energetikai fejlesztésre 1161. Ez jóval kevesebb, mint a korábbi 9200 milliárd. A korábbi 9200 milliárdból az én számításaim szerint 4500 milliárd ment infrastruktúrafejlesztésre. Ez természetesen azt eredményezte, hogy kockázat nélkül állíthatjuk azt, hogy ma Magyarország a kohéziós országok közül a legfejlettebb infrastruktúrával rendelkező ország, ami a közinfrastruktúrát illeti. Ez illeti az autópályákat, illeti az ivóvízhálózatot, a szennyvízhálózatot. Ebben mi megelőzzük akár a V4-országokat is. Mindenki tapasztalhatja az autópálya-hálózatot például. Hogy ez megtérülő beruházás-e, hogy ez most a ciklus lezárása után gazdasági előnyre fordítható-e, hogy van-e olyan beruházó, aki azért jön Magyarországra, mert itt jobb az infrastruktúra, mint Közép-Európában általában, ennek a megítélése is egy fontos kérdés.
A közigazgatásfejlesztésre fordítunk 290 milliárdot. Ennek a nagy része, körülbelül 160 milliárd megy olyan informatikai fejlesztésekre, amelynek az a feladata, hogy a területi közigazgatás és a központi közigazgatás területén az ügyfeleket kiszolgálja, és végre legyen Magyarországon olyan ügyintézési lehetőség, hogy a választópolgár elektronikusan, otthonról közvetlenül a hivatallal kapcsolatba lépve minél több ügyet el tudjon intézni, egyrészt; másrészről pedig a háromszázféle vagy több ezer féle fölhasználási eszköz a közigazgatásban az informatika segítségével megszűnjön. 1200 milliárdot kapnak a megyék, illetve a megyei jogú városok közösen, ami egy újítása volt a programnak, hogy területileg is megpróbál lehetőséget biztosítani, de mindenhol ragaszkodik a gazdaságfejlesztéshez. Tehát a megyék és a megyei jogú városok csak gazdaságfejlesztésre fordíthatják döntő mértékben ezt a pénzt. Ezen volt a legnagyobb vita, hiszen a városok és a községek törekvése, hogy ezeket a forrásokat kieső önkormányzati feladatellátáshoz kapcsolt fejlesztésekre fordítsák. A kormány célja – és ez egy folyamatos egyensúlykeresés -, hogy ezek a beruházások, még akkor is, ha önkormányzati feladatot látnak el, mégiscsak a helyi vállalkozásokhoz kapcsolódjanak. Azt a célt, hogy ezt az 1200 milliárd forintot az önkormányzatok kiosszák a helyi vállalkozók között, nem tudtuk teljesíteni, ezt az Európai Bizottság nem engedélyezte, ezt a célt közvetve vagy közvetlenül különböző munkaerőprogramokon keresztül például vagy köznevelési infrastruktúra felújításán keresztül lehet a vállalkozások, a helyi vállalkozások érdekébe állítani.
A közép-magyarországi régió nem nyertese ennek a fejlesztési ciklusnak, hiszen Pest megye és Érd kiesik ebből a körből, tehát a megyei jogú városok közül nincs csak 22 megyei jogú város a programban, és nincs benne minden megye, csak 18 megye, hiszen Pest megyének a kormány megnyitott egy 80 milliárd forintos keretet azoknak a veszteségeknek a kompenzálására, amiket az EU-s kasszában elszenvednek. Pest megye magyar történeti fejlődését tekintve jellemzően egy nagyon nehéz helyzetben lévő megye, mert miközben Budapest hasít, és miközben a megye néhány települése hasít, Pest megyében vannak látványosan leszakadó régiók, annak ellenére, hogy az egész térség területi besorolás alapján már közelebb van az Európai Unió átlagához, mint más települések.
Vidékfejlesztésre 1294 milliárdot kaptunk, ebből 76 százalék, 982 milliárd került meghirdetésre. Összességben a magyar forrásokkal kiegészítve 8982 milliárddal számolhatunk, amiből 6746 milliárd került meghirdetésre november 21-ig, ez a teljes keret 75 százaléka. Mi a cél? Az ambíció, hogy 2017 márciusára minden meg legyen hirdetve. Még az idén szeretnénk 1000 milliárd forintot meghirdeti pályázat keretében december 31-ig.
Itt szeretném elmondani, hogy megnézték a kollégáink, hogy 2007 és 2013 között időarányosan hogyan haladt előre a források fölhasználása. 2009-es adat a matematikailag pontos, azt lehet mondani, hogy körülbelül 55-60 százalék került kiírásra a mostani 75 százalékkal szemben. Tehát egy dolgot bizton állíthatunk: most a források kiírása, a pályázatok kiírása sokkal gyorsabban halad, mint haladt 2007 és 2013 között. Ez egy nagyon fontos változás, ráadásul úgy, hogy a pályázatok kiírása előtt folyamatos társadalmi kontroll van, a különböző érdekképviseletekkel folyamatos egyeztetés zajlik a pályázatok témáját illetően. Közvetlen befolyásolási, transzparens befolyásolási lehetőséget biztosítottunk arra, hogy mire írjunk ki pályázatokat, mert a kormány elvárása egyrészről, hogy gyorsan legyenek kiírva a források, hiszen a gazdaságnak erre mindenképpen szüksége van, és a növekedést kell erőltetni láthatóan. Magyarország fölzárkózáshoz nem elég a 2 százalékos gazdasági növekedés, 4-5 százalékos tartós gazdasági növekedés kellene. Ehhez szükség van az európai uniós források fölgyorsítására is. Ez az egyik cél.
A másik, hogy a célközönségnek megfeleljenek ezek a pályázatok. 2007 és 2013 között előfordult az, hogy nem volt megfelelő mennyiségű és minőségű pályázat, ehhez képest a vidékfejlesztési pályázatoknál vagy a GINOP-os pályázatoknál – a TOP-os pályázatok nem jönnek itt szóba, mert azok eleve címkézve vannak, idézőjelbe téve, hiszen a 22 megyei jogú város és a 18 megye a címzettje -, tehát mondjuk, a gazdasági programnál, illetve a vidékfejlesztési programnál minimum háromszoros a túljelentkezés. Tehát a megjelent forrásokra minimum háromszoros a túljelentkezés, ami azt jelenti, hogy a források jó helyre találnak. Tehát valóban a kkv-nak – és a jelentés tartalmazza a legnépszerűbb pályázati sorokat is -, valóban a mikro- és középvállalkozásoknak, valóban a vidékfejlesztésben érintett agrárvállalkozásoknak ezekre a forrásokra van szükségük, és a témák jól vannak megnyitva. Az a helyzet, hogy európai uniós forrásból már nem tudunk ráemelni, mert a kormány már 10 százalékkal túltervezi a kasszát annak érdekében, hogy veszteség ne következzen be, illetve annak érdekében, hogy forrásvesztés semmiféleképpen ne álljon be.
Készült egy előrehaladási jelentés is e tekintetben, tehát nemcsak a 2016. november 21-i adatokat közöljük a beszámolóban, aminek megtárgyalását kérjük az Országgyűléstől, hanem kérjük a 2016. május 2-a és 2016. november 21-i között eltérésértékelést is. Itt új felhívások jelentek meg, 83 darab, és van egy ütemezés is, ezt most itt külön nem emelem ki, kollégáim készültek, és készek az önök kérdéseire választ adni vagy fölvetéseikre reflektálni, hogy általában hogy állunk.
A beszámoló és a vita nyilván egy makroértelmezést is kíván, de nem fogunk lemondani arról a fantasztikus lehetőségről, hogy konkrét ügyeket beszéljünk meg, hiszen van képviselőtársunk, aki a politikai munkáját arra áldozta az elmúlt egy évben,hogy konkrét ügyeket derítsen föl – Hadházy képviselő úrról beszélek -, ezzel is hozzájárulva, hogy növekedjen az EU-s pénzek fölhasználásának a transzparenciája.
Természetesen minden konkrét ügyre készen állunk a válasszal, félreértés ne essék, de egy dolgot nagyon nehéz megoldani, ezért kell objektíve látni bizonyos értelemben. Sokat gondolkoztam ezen, hogy hogyan lehet mérni azt az állítást, amit többen megfogalmaznak, hogy nem szabályos a pénzek fölhasználása, vagy adott esetben visszaélések vannak. Ez egy egyedi ügy vagy egy általános tendencia? Tehát egyedi ügyekről beszélünk, vagy általános tendenciáról beszélünk?
Ahol 8000-9000 milliárd forintot osztanak szét egy országban, ott nyilvánvalóan különböző érdekek és érdekcsoportok jelennek meg, akik mindenféleképpen szeretnék a szempontjaikat érvényesíteni. Már a pályázatok kiírása körül megjelennek ezek az érdekcsoportok, félreértés ne essék, legyen szó akár nagyvállalatokról, nagyvállalatok jönnek, konkrét pályázati fölhívással 2007 és 2013 között; most nem tudnak jönni, tekintettel arra, hogy a nagyvállalatok nem részesülhetnek a forrásból, de a kamara nyilvánvaló érdekeket képvisel. Nem az a kérdés, hogy ez érdekképviselet-e, és ez érdekérvényesítés helyes vagy helytelen dolog.
Az a kérdés, hogy transzparens vagy nem transzparens. Mert az agrárkamarának nyilván az az érdeke, hogy a vidékfejlesztési pályázatok között érvényesítse a magyar kis- és középgazdálkodók vagy éppen nagygazdálkodók érdekeit, az ipari kereskedelmi kamarának az az érdeke, hogy a kis- és közép-vállalkozások érdekeit próbálja a kiírásoknál érvényesíteni. Az a kérdés, hogy ez egy transzparens, ellenőrizhető és számon kérhető folyamat, vagy egyedi akciókról van itt szó. Ez egy mindig nagyon fontos kérdés, amikor megítéljük egy-egy ügy kimenetelét és egy-egy ügy sorsát.
Én azt gondolom, hogy azért fontos ez a vita, hogy a pénzek fölhasználása mennyire hatékony, és a pénzek fölhasználása mennyire szabályos, mert azt pontosan látniuk kell, hogy az Európai Bizottságban van egy törekvés, hogy nem nemzeti intézményrendszerrel fogja a pénzt kiosztani az Európai Unió, ha-nem központosítja az intézményrendszert. Miről van itt szó? Kap Magyarország, mondjuk, 25 milliárd eurót. A 25 milliárd eurót hogyan osztja ki az ország? Erre ma nemzeti intézményrendszer van. A pénz központosítva van, központi kasszából érkezik, de nemzeti intézményrendszer van. Hogyan fogja ezt az Európai Bizottság? Úgy fogja az Európai Bizottság, mint aki a pénzt adja, hogy amikor Magyarország számlákat nyújt be elszámolásra, minden számlát konkrétan leellenőriz, és mielőtt a számlát Magyar-ország számára, a költségvetés számára kifizeti, nyilvánvalóan egy auditot érvényesít. Ezenkívül vannak folyamatba épített auditok és ellenőrzések a közbe-szerzési rendszernél vagy adott esetben a pályázatok kiírásánál, az intézményrendszer működtetésénél.
Erős az a törekvés – ezért van a mai vitának különös célja és jelentősége, és a következő évek vitáinak is -, hogy ne nemzeti intézményrendszer legyen, hanem egy Brüsszel által Magyarországon fönntartott, központosított intézményrendszer ossza a pénzt, amire a végrehajtó hatalomnak vagy a törvényhozó hatalomnak nemzeti oldalról semmilyen befolyása nincs.
Tehát az Európai Bizottság célja az, hogyha lesz pénzt 2020 után, azt ne a magyar kormány vagy ne a nemzeti kormányok osszák, ne a törvényhozás ossza, ne a különböző nemzeti érdekképviseletek próbálják ezt befolyásolni, hanem egy Brüsszel által fönntartott és irányított, nem nemzeti, hanem integratív működési rendet képviselő intézményi struktúra legyen Magyarországon. Tehát a Magyarországon szolgálatot teljesítő pénzosztó szervezeteknek nem a magyar kormány a gazdája végső soron, és nem a magyar kormány hozza a döntéseket, hanem az Európai Bizottság.
Most egy kényes egyensúly van az Európai Bizottság társadalompolitikai céljai, az Európai Unió céljai és a magyar intézményrendszer, a végrehajtó hatalom által működtetett intézményrendszer működésében. Egy fékek, ellensúlyok, egyeztetési mechanizmus, konstruktív dialógus, vita, elszámolási vita, majd megegyezés a vita végén, ez ma a metódus. Ezt akarják egyszerűsíteni, mondván azt, hogy a nemzetek kezéből kiveszik a pénz fölhasználását, és ezt központosítani fogják. A célokról megegyeznek, a végrehajtást azonban nem bízzák az országokra. Ezért nem mindegy, hogy milyen mutatókkal vágunk ebbe bele.
Azt szeretném elmondani önöknek, amire már egyszer felhívtam a figyelmet ebben a Házban, és most is megteszem, hogy Magyarország mutatóit csak az Európai Bizottság számai szerint lehet nézni, nem találtam olyan tanulmányt – és itt megnéztem az összes, Soros György által fönntartott transzparenciavédő szervezetet is -, amely empirikus számokra alapulna. Miután az Európai Bizottság adja a pénzt, az ő számaikból érdemes dolgozni, csak így van értelme a dolognak.
Mikor mondja az Európai Bizottság azt, hogy probléma lehet a pénz kiosztásával? Abban az esetben, ha nincs verseny, ha nincs versenyeztetés, nem a jó gazda módjára használja föl a pénzt az ország. Ugye, itt jön be az a közbeszerzési vita – és itt már nagyon a szabályozások alsó rétegeiben vagyunk -, hogy vajon egy kiírt közbeszerzési pályázatra hányan pályáznak. Itt jön be az egyajánlatos eljárások vagy többajánlatos eljárások aránya. Azt szeretném elmondani önöknek, hogy Közép-Európában minden-hol ugyanannyi az arány, mint Magyarországon. Tehát Közép-Európa tucatnyi országában, amelyek kohéziós országok, mindenhol ugyanazok a jelenségek vannak. Egyharmada körülbelül egyajánlattevős pályázat, és körülbelül 20 százalékánál pedig nem folytattak tendert, nem folytattak nyílt versenyt, hanem nemzeti körben vagy verseny nélkül osztották ki a pénzt. És ez az arány mindenhol ugyanannyi, ugyanannyi Lengyelországban, ugyanannyi Csehországban, ugyanannyi Szlovéniában, ugyannyi Romániában, és ugyanannyi a Baltikumban is. Ezt csak azért mondom el, hogy amikor azzal vádolják meg a kormányt, hogy itt korrupciós folyamatok vannak, itt ugyanazokkal a társadalmi problémákkal küzd minden közép-európai ország.
És szeretném elmondani azt is, hogy a 2016-os audit szerint Magyarország számai jelentősen javulnak, csökken az egyajánlatos eljárásoknak a száma, ez követhető a nagy közbeszerzési eljárásokon hat-hét pályázóval, és csökken azon eljárások száma, amelyek ki vannak vonva a nyílt verseny alól. Nő a nyílt versenyes eljárások száma, csökken az az állami érdek, ami adott esetben ezt szükségessé tenné. A beszámoló talán e vonatkozásban is tartalmaz számokat, de nagyjából ezek az arányok vannak. Ezt csak azért mondtam ilyen részletesen el, mert a pénzfölhasználás szabályossága az intézményrendszeren belül egy nagyon fontos és nagyon lényeges kérdés.
És természetesen zéró tolerancia van, ami a korrupciót illeti. Ez azt jelenti, hogy nemcsak önöktől várom el, hogy büntetőfeljelentést tegyenek, amennyiben visszaélést tapasztalnak, hanem a kollégáim számára is ezt az egyértelmű és világos utasítást adtam most és az elmúlt időszakban is. Lényegében minden ügyet, minden bejelentést folyamatosan kivizsgálunk.
Nagyon beszédes a közbeszerzési eljárásokban az a szám, hogy a magyar költségvetésnek a 2010 és 2016 közötti időszakban hány százalékban kellett helytállnia az európai költségvetés helyett. Elmagyarázom röviden, hogy miről van szó. Ha az Európai Bizottság az önök följelentése alapján – mert ugye, Magyarországról érkeznek a följelentések – megkifogásol egy számlát, mondván, hogy ott vélelmezetten törvénytelenség van, ha a magyar kormány nem tudja bizonyítani azt, hogy nincs törvénytelenség, akkor a számlát nem számolhatjuk el, az Európai Bizottság nem fizeti ki a Kincstárnak. Azon számlák aránya az összkasszán belül az elmúlt hat évben, amióta mi kormányzunk, amely számlát az Európai Bizottság nem fogadott el, az 2,5 százalékról lecsökkent 0,5, illetve 1 százalékra.
Tehát összességében az el nem számolt számlák aránya, ahol valamilyen szabálytalanság van – ez nem föltétlenül jelent korrupciót vagy törvénytelenséget, az európai szabályoknak nem megfelelő a számla elszámolása -, ez jelen pillanatban 1 százalék. 99 százaléknyi számlát az, aki a pénzt adja, befogad és kifizet a költségvetésnek. Tehát azt, hogy aki a pénzt adja, nem talál benne szabálytalanságot, azt gondolom, egyetlenegy fix pontnak fogadhatjuk el a Soros György által finanszírozott véleményvezérek álláspontjához képest. Tehát a konkrétum az, hogy az Európai Bizottságnak az összkasszán belül nagyságrendileg 1 százaléknyi számlával van a közbeszerzési auditot követően problémája. Én ezt egy nagyon komoly eredménynek gondolom, és ezeket a számokat folyamatosan követni és monitorozni is kell, és ezért állok ellen minden olyan törekvésnek, amely a közbeszerzési törvény szigorát, a közbeszerzési törvény rendszerét próbálja megbontani, mert természetesen észszerű nemzetgazdasági okból vannak ilyen törekvések.
Azt én nem tartom ördögtől való dolognak, és az nem korrupció és az nem bűn, hogy a magyar gazda-sági szereplőknek az az elvárása a magyar kormánnyal szemben, hogy az európai uniós vagy hazai fejlesztési források döntő mértékben a magyar gazdaság szereplőinek kedvezzenek. Hát a magyar kormánynak az a kötelessége, hogy a magyar vállalkozásokat hozza helyzetbe, ne a Strabagnak teremtsen piacot, ne a külföldi multinacionális informatikai cégeknek teremtsen piacot. Most kivételesen meg fogom vizsgáltatni azt a koncentrációt, ami az informatikai piacon van például, hogy a multinacionális cégek hányadrészét viszik el a magyar informatikai szolgáltatás vásárlásának. Megdöbbentő adat fog kijönni, 60-70 százaléka az összes informatikai pénzköltésnek a végén külföldre fog vándorolni, mint ahogy az útépítéseknek még ma is több mint 50 százaléka megy külföldre.
A magyar nemzetgazdaságnak mégiscsak az az elvárása a magyar kormánnyal szemben, hogy úgy próbálja a pályázatokat, az EU-s forrásokat és a forráselosztást megvalósítani, hogy az a magyar gazdaság számára lehetőségeket teremtsen. Természetesen itt mindig számon kell kérni a transzparenciát, az összefonódást, de a cél mégiscsak az, hogy a magyar gazdaság szereplői jelentős mértékben erősödni tudjanak a következő időszakban.
Azt kérem a képviselőtársaimtól, hogy külön mérlegeljék a beszámolónak azokat a részeit, amelyek a kötelezettségvállalásra, a kifizetési arányokra vonatkoznak. Ugye, Magyarország az idén, ahogy elmondtam, 70 százalék fölötti pályázathirdetéssel számol, világos, hogy jövőre a kötelezettségvállalásunk aránya, tehát amit már eldöntöttünk és kötelezettséget vállaltunk, az 5000 milliárd forint körül fog járni. Ez jelenthet 2017-ben egy 2000 milliárdos kifizetést. Az idei évben 1500-1600 milliárdot fogunk kifizetni, ami ahhoz képest, hogy egy olyan évben járunk, amikor viszonylag kevés pályázat volt az év elején megnyitva, és a megvalósulásra még kevés idő van, egyáltalán nem rossz szám. Tehát 1600 milliárddal nincs mit szégyenkeznünk, jövőre 2000-2500 milliárd forint pedig a GDP-n és a gazdaságon nagyot fog lendíteni.
Nem engedhetjük meg még egyszer magunknak azt, hogy az EU-s források kifizetése a fejlesztési ciklus végére maradjon. Ez részben kockázat, kapkodás, hibázási lehetőség. Isteni szerencse az, hogy a 2007-2013-as ciklust úgy tudtuk lezárni, hogy nagyobb hibát eddig az elszámolásban nem találtak.
2013-ban onnan indultunk, hogy Magyarország a források 60 százalékát tudja lehívni az Európai Bizottság szerint, nettó vesztes lesz 700 milliárd vagy 1000 milliárdos nagyságrendben Magyarország. Ehhez képest Magyarország a kasszát 110 százalékon zárta, ami azt jelenti, hogy nem leszünk nettó vesztesek, és a teljes forrást le tudtuk hívni. Ehhez a kormányzati apparátusnak kőkeményen kellett dolgozni három éven keresztül – nem a politikusoknak és nem a vezetőknek, hanem az apparátusnak -, és föl kellett pörgetni a pályáztatást. De ez a véletlen szerencse – vagy a Jóisten velünk van -, hogy nagyobb hibát nem követtünk el, és hogy az Európai Bizottsággal együtt tudtunk működni. Valószínű nekik is az volt az érdekük, hogy mi minél több pénzt ki tudjunk fizetni. Még egyszer nem szeretnénk elkövetni ezt a hibát, ezért a forrásokat arányosan kell teríteni, és arra az időszakra kell külön gazdaságpolitikai tervet készíteni, amikor ezek a források már nem állnak rendelkezésre. Mert ha a pályázatokat 2017 tavaszáig kiírjuk, 2017-2018-ban megy a megvalósítás, 2018 decemberére nemcsak hogy le lesznek követve a pénzek, nemcsak hogy le lesznek híva a pénzek, hanem megkezdődik a pénzek elszámolása is.
Tehát itt olyan forrás, amit 2018, 2019, 2020-ban kell elosztani, érdemben nem marad. Tehát 2019 és 2022 között, tehát n+2 év elszámolási rendszerben 2019 és 2022 között, magyarul: a következő kormány irányításának ciklusa alatt ezekre a forrásokra praktikusan gazdaságösztönzőként már nem lehet számolni. Az a kérdés, hogy van-e ötlet és terv arra nézve, hogy 2018 és 2022 között ezeknek a forrásoknak a hiányára milyen válasz lesz, lesz-e akkora gazdasági növekedés, hogy a magyar gazdaság „kinövekedi” az államadósságot, és képes „kinövekedni” ezeknek a forrásoknak az esetleges hiányát vagy kisebb volumenét is, hiszen a következő kasszanyitás praktikusan 2021, ha ilyen kasza egyáltalán rendelkezésre áll.
A konkrét ügyekben nagyon részletes táblázatokat készítettek a kollégák, és Csepreghy államtitkár úr külön felkészült Hadházy képviselőtársunk összes szóba hozott ügyéből.
Mindannyiuknak állunk a rendelkezésére, nemcsak mi, hanem minden, európai uniós kontrollinggal foglalkozó szervezet által létrehozott vizsgálatot magunkhoz vettünk, hogy az önök kérdéseire érdemben és határozottan tudjunk válaszolni.
Azt szeretném javasolni, hogy a következő tavaszi ülésszak alkalmával megrendezendő vitanapon a 2007-2013 közötti időszak KPMG-tanulmánya is kerüljön a képviselők kezébe, hogy alkalom legyen annak a társadalmi hatásainak a mérésére és megvitatására. A kormány most készen áll arra, hogy a rendszerrel, általában a forrásfelhasználással kapcsolatos általános észrevételeiket mérlegelje, megfogadja, illetve hogy a konkrét mikroügyekben is megfogadjuk az észrevételeket. Természetesen azért kezdeményeztük a vitanapot, hogy a törvényhozó hatalom ellenőrzési jogköre érvényesülhessen. Köszönöm szépen. (Taps a kormányzó pártok padsoraiban.)