Előterjesztői zárszó az „Egyes állami tulajdonban álló ingatlanoknak a Magyarországi Református Egyház részére történő tulajdonba adásáról” szóló törvényjavaslat kapcsán

Törvényjavaslat, melynek vitájában Lázár János felszólalt

LÁZÁR JÁNOS, a Miniszterelnökséget vezető miniszter: Köszönöm szépen. Igen tisztelt Elnök Úr! Részben reflektálni szeretnék arra, ami elhangzott, részben pedig kiegészíteni szeretném az eddigi vezérszónoki hozzászólásokat.

Először is én tiszteletben tartom képviselőtársaim kérdéseit, kéréseit és észrevételeit, amelyek a településfejlesztés, területfejlesztés általános problémáira hívják fel a figyelmet, ezért is kezdtem azzal, hogy ez tulajdonképpen egy területrehabilitációs és településrehabilitációs program is, mert egy egyház országos intézménye kerül ebbe, egy történelmi egyház országos intézménye kerül ebbe a létesítménybe. Nem arról van tehát szó, hogy egy partikuláris része kerülne egyházi kezelésbe, hanem a református zsinat lesz a tulajdonos, és országos intézmény működtetésére vállalnak az állammal szemben kötelezettséget.

Ez részben válasz arra, hogy vajon egyéni vagy közösségi érdek; ez közösségi érdek, közösségi célt szolgáló létesítmény. Másrészről pedig ez Geszt számára jelentőséggel bír, hiszen a település fejlesztése érdekében így is megtörténtek már bizonyos lépések. Említettem az új iskola építését, az új óvoda építését, egyébként említhetem azt is, hogy az épület maga közösségi célt szolgál, ahogy az előbb szóba hoztam, és nyitott lesz a közösség felé. A parkot állami tulajdonban tartjuk, de kezelésbe szánjuk adni, azért, mert úgy gondolom, hogy egységes kezelésre van szükség a teljes felújítás után. Jelen pillanatban ez 15 hektár, de korábban kétszer 15 hektár volt, tehát harminc-egynéhány hektárról beszélünk, egy része magántulajdonban van jelen pillanatban, 8 hektárnyi terület tudomásom szerint, ennek az esetleges visszavásárlása után lehetne az egészet teljes egészében rehabilitálni. Most ami látogatható, és ami a ház körül van, az csak egy töredéke annak, ami korábban volt; ez nemzeti parki kezelésben van, és abban is marad, de ennek egy rehabilitációját is szeretnénk végrehajtani.

Több dolgot szóba hoztak képviselőtársaim, engedjék meg, hogy itt válaszoljak! Először is, ha jók az emlékeim, Tisza István Heidelbergben és Berlinben tanult, Oxfordban nem tanult, képviselő úr ‑ ha már az egymás kijavításából versenyt űzünk ‑, ellenben Esterházy Móric, aki Tisza István után volt miniszterelnök, Oxfordban tanult, és Winston Churchillnek volt az évfolyamtársa, tehát nem rossz az oxfordi felvetés sem. (Derültség a kormánypárti padsorokban.)

A másik megjegyzésem, hogy valóban nem Geszten születtek, Gesztre születtek, nyelvileg ez talán pontosabb. Annyit tennék csak hozzá, hogy Géresi Kálmán, aki egyébként Tisza Istvánnak volt a nevelője, a Debreceni Kollégium tanítója, kiváló református köznevelő, nevelő és tanárember, több visszaemlékezést is írt, ami a geszti élet rekonstruálására alkalmas, és ő pontosan leírja azt, hogy az alföldi életforma, az alföldi ember iránti elkötelezettség politikai program volt tulajdonképpen, nem csak magánéleti elkötelezettség. A Tisza-életműben, Tisza István életművében és Tisza Kálmán cselekvéseiben is követhető az, hogy az Alföldet folyamatosan próbálják fejleszteni, és a magyar társadalom legértékesebb részének a paraszti világot tartják, és a paraszti világ erősítésével, akár földosztással, teszem hozzá, szerettek volna társadalmi programokat is végrehajtani.

Tehát én azt gondolom, hogy az Alföld és a Tiszák összekapcsolása teljesen világos és minden kétely fölött áll. És most mondhatnám itt az eddig szóba nem hozott Tisza Lajost, aki Szeged újjáépítőjeként írta be a magyar történelembe a nevét. S lehetne idézni évszázadokon keresztül ezt a fajta kulturális elköteleződést. Talán Hegedűs írt egy könyvet ‑ javítsanak ki, ha nem ‑ Két Andrássy, két Tisza címmel, amelyben pontosan ezt a lelkialkatbeli különbséget, a hegyvidéki ember és a síkvidéki ember, az alföldi és az Alacsony-Kárpátokból szárazó két família közötti lelkialkatbeli különbséget vetíti föl.

Amire még szeretnék itt reagálni: képviselőtársaim a politikai puritanizmust, illetve a politikus puritanizmusát is joggal hozhatják szóba. Én száz százalékban egyetértek azzal, hogy ma az országot vezető és az országot nem vezető politikusok számára is példaképpen szolgálhat mind a két Tisza. Tisza Kálmánt Mikszáth Kálmán jól megírta és megénekelte, az Országgyűlési Könyvtárban, azt gondolom, tanulsággal forgatható kötetekbe van foglalva mindez, de Tisza István esetében ez talán még karizmatikusabb. A két ember között volt érdemi különbség, az egyiknek a pragmatizmusa volt az erőssége, a megvalósító képessége, a másiknak pedig az elképesztő elvi, szinte már konokságig menő szilárdsága. Biztos vagyok abban, hogy a politikai puritanizmus, valamint a politika és a puritanizmus egy politikai program. Általában mind a két esetben nyugodtan mondhatjuk, hogy a protestantizmus egy politikai program.

Itt beszéljünk olyan dolgokról, amikről nem szívesen beszélünk, és nem szeretünk róla beszélni, vagy azért, mert kínos, vagy azért, mert nem illik. A Tisza-család esetében komoly anyagi károkat okozott az, hogy Tisza Kálmán 15 éven keresztül az országot irányította, és nem a saját vagyoni ügyeivel foglalkozott. Erről Tisza István visszaemlékezésében, illetve néhány följegyzésben tanúságot is tesz. Ebben a parlamentben folyt egy ízléstelen vita, amikor Tisza István országgyűlési képviselő lett, aki ifjabb Andrássy Gyulával egyszerre lett parlamenti képviselő, és az ellenzéki képviselők azt üvöltötték, hogy Herbertek, ami Bismarck fiára vonatkozott, Herbert Bismarckra, aki szintén parlamenti képviselő lett, és a megjegyzés arra vonatkozott, hogy nem a saját tudásuk, nem a saját képességük, hanem a szülők, illetve a két apa politikai teljesítménye miatt kerültek a parlamentbe. Ez jól mutatja, hogy a személyeskedés akkor sem állt messze a politikai kultúrától.

Másrészről pedig Tisza István a századforduló előtt, mielőtt először miniszterelnök lett az 1890-es években, viselt gazdasági tisztségeket, több bank, biztosítótársaság, vasúti társaság vagy az Alföldi Cukorgyár vezetésében is részt vettek, amelynek a részvényesei is voltak. Lényeg a lényeg, hogy ezért is sokan támadták, amely kapcsán megjegyzi, hogy ha az édesapja nem az ország ügyeivel, hanem a saját vagyonkezelésével foglalkozott volna, akkor erre a gazdasági szerepvállalásra nem lett volna szükség. Ezt csak azért mondom el, mert jó példa arra, hogy aki a haza ügyét akarja szolgálni, annak a saját személyes anyagi ügyeit félre kell tenni.

Mint ahogy a református egyházban a XVIII. századtól azért hívnak világi embereket gondnoknak, főgondnoknak, hogy a saját vagyoni erejükkel, kapcsolatrendszerükkel, tudásukkal és gazdasági szemléletükkel segítsék az egyház ügyét, ugyanez vonatkozott a politikára is. Ez a két ember nemcsak az egyházban vállalt felelősséget és munkát azért, hogy az egyház ügyét szolgálja, hanem a haza ügyében és a parlamentben is alapvetően személyes anyagi érdekektől mentes motiváció vitte őket.

Ez azért nagyon fontos, mert a kiegyezés után az összeférhetetlenség kérdése és az anyagi vita ennek a Háznak a levegőjét folyamatosan mérgezi. Lónyay Menyhért abba bukott bele, hogy a saját kormánypártjában és az ellenzékkel anyagi vitákba keveredett. Deák Ferenc egyszer a régi országházban véletlenül egy olyan kabátot vett föl, amire az egyik barátja azt mondta, hogy ez Lónyayé, erre ő azt mondta, hogy ez kizárt dolog, mert ennek tele van a zsebe, vagy túl nagy a zsebe. Ez önmagában morálisan elég volt még az 1870-es években, hogy Lónyay néhány hónappal később bele is bukott a politikai tevékenységébe, és korrupt emberként került megbélyegzésre.

Tisza Kálmánt sokszor érték azok a vádak, hogy vazallus erővel fogja össze a parlamenti többséget, amire nagy szükség volt azokban a parlamenti vitákban és időkben, de a két Tiszát és integritásukat illetően soha nem merült föl egyetlenegy olyan ügy sem, amely a személyes kreditet vagy a személyes hitelességet anyagi szempontból megkérdőjelezhette volna. Tehát abban az értelemben, képviselő asszony, hogy politikai példaképek lehetnek a pénz és a politikus, a pénz és a magánegzisztencia tekintetében, ez minden kétséget fölülír. Tisza István egyébként el is mondta a családjának, hogy az anyagi áldozatokkal fog járni, ha ő politikai vagy miniszterelnöki munkát vállal.

Egyébként pedig azért gondolom azt, hogy a közösségi kézbe adást ne keverjük össze egy család kárpótlási ügyével vagy restitúciós ügyeivel, mert szerintem a magyar református egyháznak kutya kötelessége ápolni a Tiszák emlékét ‑ képviselő asszony ezt szerintem jól mondja ‑, ugyanakkor egy modern közösségi funkciót is betölt az épület. Tehát részben elégtétel a család felé, hiszen rendbe hozattuk a kriptát, rendbe hozatjuk a kastélynak azt a részét, amelyben az emlékközpont működhet, és elégtétel a református egyház számára is, egy lehetőség, hogy megvalósítsa azt, amit a közösségépítés jegyében szeretne tenni. Nemcsak Geszten, félreértés ne essék! A képviselő úr mondta, hogy alacsony a vallásukat gyakorlók száma ebben a térségben. Békés megyében ez általában jellemző, még akkor is, ha ez nem a Szeghalmi, hanem a Sarkadi járásban van, ha már egymás kijavításáról beszélünk.

A másik megjegyzésem pedig arra vonatkozik, hogy ez a Kárpát-medence magyar reformátusságát kell hogy összefogja, és lehetőséget biztosítson a Kárpát-medencei magyar reformátusság számára. Én ezt egy nagyon fontos dolognak tekintem. A Szabó István zsinatelnökkel folytatott egyeztetések kapcsán… (Közbeszólásra:) Bocsánat, képviselő úr, ha véletlenül tévedtem volna, akkor szeghalmi. Elnézést, itt tárgyi vita alakul ki ‑ végre valami izgalmas parlamenti vita…

A kérdések tekintetében még azt is szeretném elmondani, hogy egyetértek az oktatás kritikájával. Az egy dolog, hogy keveset tanulnak róla, de hogy hogyan tanulják, az egy másik probléma. Fontos az összefüggések megértése, hogy Tisza Kálmán idején kiépül egy erős magyar nemzeti állam, amely versenyképes Németországgal és versenyképes Közép-Európában, és hatalmi tényező lehet. Tehát Magyarország Európa politikai térképén nem melléksze­replő, hanem komoly hatalmi tényező, képesek megszervezni ‑ nem az osztrákok, mert ezt magyar emberek szervezik ‑ egy erős magyar államot. Csak tanulni lehet tőlük. Barosstól a közlekedésszervezést, ahogy a köznevelést megszervezték, ahogy a gazdaság játékszabályait rögzítették. Ez iskolapélda, és ebből csak tanulni lehet az én megítélésem szerint.

A Közép-Európát fenyegető veszélyek vagy a Magyarországra leselkedő veszélyek: az egész korszakban arról van szó, hogy lesz választójog vagy nem lesz választójog, illetve milyen választójog lesz. Miért? Mert ha választójogot kapnak Magyarország állampolgárai, akkor többségbe kerülhetnek azok, akik nem magyarnak vallják magukat, hiszen 50 százalékos többségünk vagy relatív többségünk van csak a Kárpát-medencében. Ez a korszak legfontosabb politikai kérdése. Tisza István egyébként nem volt az általános választójognak ebben az értelemben híve, mint ahogy a vele szemben álló ifjabb Andrássy Gyula sem, mert az ország szétesését vizionálták. Ha arra gondolok, hogy mi történt 1918-ban, és a nemzetiségek hűségesek voltak-e a magyar többséghez, akkor az idő végül is ezt a föltételezést igazolta. Tehát a „demokratikus ellenzéknek” semmiféleképpen nem volt igaza, mert a haza egyben tartása és megtartása szerintem fontosabb érdek volt.

Hadd hozzam még ide azt a legvégén ‑ a kérdéseikre részben válaszoltam, részben pedig meg fogom vizsgálni, amiket még fölvetettek ‑, hogy a hőstettek sorában, a politikusi példa szempontjából nem alábecsülendő hőstettek sorában az, ami 1914-16-ban történt, nem alábecsülendő. Azért 1916-ban és ’17-ben a szövetséges hatalmak az európai hadszíntéren Amerika belépéséig győzelemre álltak. 1917-ben a szövetséges hatalmak Amerika belépéséig győzelemre álltak. Ez részben vagy döntő mértékben Tisza Istvánnak volt köszönhető, aki a háború alatt kétszer védte meg a hazát. Egyszer akkor, amikor az oroszok már Kassát veszélyeztették.

Az volt az orosz propaganda 1914 orosz karácsonyán, hogy 1915-ben húsvétkor már Budapesten lesznek. Ő szervezte meg a katonai irányítást is kézbe véve az ország visszafoglalását és az oroszok kiszorítását a Kárpátokon túlra. Örök történelmi tanulság, hogy nem szabad a Kárpátokon belülre engedni őket.

A másik pedig a román betörés 1916-ban, amikor a románok elfoglalják Székelyföldet, és ő személyesen szervezi meg a katonai ellenállást, miközben a király haldoklik, miközben le kell vezényelni egy komoly változást is, hiszen új uralkodó van. És 1917-ben nem duzzogva vonul vissza, hanem elmegy a frontra, ott frontszolgálatot vállal a Debreceni Huszárezred parancsnokaként, példát mutatva minden politikusnak. Csak fölvetem, nem minősítem, hogy Károlyi Mihály milyen frontszolgálatot vállalt és milyen körülmények között vállalt frontszolgálatot. Ezt csak az emberi minőségbeli különbség okán hozom ide, mert úgy gondolom, hogy nemcsak a teljesítményben, hanem a minőségben is érdemi különbség vethető föl.

S végül két dolgot szeretnék még, amit a nagytiszteletű urak szóba hoztak a hátam mögött. Ez pedig az, hogy a reformátusság ügyében vannak, akik azt mondják, hogy teológiailag is értelmezhető és komoly minőséget jelentő két beszédet tartott, az egyiket 1909-ben, a másikat pedig a reformáció 400. évfordulója alkalmából 1917-ben.

Az egyikben azt mondja, hogy mi a reformációnak a világtörténelmi érdeme. Ez abban foglalható össze, hogy a Szentírást mindenkinek a kezébe adja. Tehát a dogmák uralmával való szembefordulás ez. Demokratizál a protestantizmus, népi demokrácia tulajdonképpen a protestantizmus, és a Szentírást mindenkinek a kezébe adja. A másik, hogy az ember a saját hitét ‑ ezt mondja 1917-ben ‑ magának kell megtalálja. Az igazság örök és becsületes keresésével a saját hitét mindenkinek magának kell megtalálnia, magának kell kialakítania.

Mindezzel együtt köszönöm a támogatásukat.