Politikai vita, amelyben Lázár János részt vett felszólalóként
LÁZÁR JÁNOS, a Miniszterelnökséget vezető miniszter, a napirendi pont előadója: Igen tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Képviselőtársaim! A kormány nevében kell nyilatkozatot tennem abból az alkalomból, hogy az LMP ma parlamenti vitanapot kezdeményezett a magyar vidék gazdasági és társadalmi felemeléséhez szükséges lépések tekintetében. Mindenekelőtt szeretném azt hangsúlyozni, hogy a kormány támogatja a kezdeményezést és várakozással tekint a vita elé.
Ennek jeleképpen támogattuk a frakcióknak azt az indítványát, hogy az eredeti tervekkel ellentétben megkettőzött, dupla időtartamban kerüljön sor erre a vitára. A nyilatkozatot a kormány nevében teszem, nemcsak mint a vidékfejlesztési források elosztásáért felelős tárcával rendelkező miniszter, hanem úgy is, mint a kormány általános képviseletével fölruházott miniszter, tekintettel arra, hogy 2010 után a vidékfejlesztési munka 2014-ig a Földművelésügyi Minisztériumban zajlott több tárcát érintve, most pedig a vidékfejlesztés, illetve különösképpen a 10 ezer fő alatti települések fejlesztésével kapcsolatos tervezés, településrendezési-, tervezési, koncepcionális elképzelések a Miniszterelnökséghez tartoznak.
Mindenekelőtt azért szeretném megköszönni képviselőtársaimnak a kezdeményezést, hogy e Ház falai között beszélhetünk a vidékfejlesztés aktuális kérdéseiről, mert nyilvánvaló, hogy ma az Európai Közösségben, de a civilizált világ minden országában zajlik egy nagyon komoly vita, egy nagyon komoly diszkusszió arról, hogy a kisebb településeknek milyen lehetősége van arra, hogy megtartó- és megélhetési képességet tudjanak fölépíteni és biztosítani, megtartani a lakosságot és megélhetést biztosítani az ott élő polgároknak.
Két dolog azonnal ütközik egymással: a nemzeti lokális szempontok és természetesen a globális világ kihívásai. Ezekkel Magyarország is nehezen küzd, tehát a vita alapja joggal lehet annak a megkérdezése vagy föltételezése, hogy vajon Magyarország hogyan fog válaszolni azokra a globális kihívásokra, amelyek különösképpen érvényesülnek az Európai Unión belül, ahol az emberek szabad áramlása, a szolgáltatások szabad áramlása és a tőke szabad áramlása megvalósult, és ahol azért támogatták nagyon sokan 2004-ben, hogy Magyarország az Európai Unió tagja legyen, hogy szabadon vállalhassanak munkát vendégmunkásként vagy akár vendégletelepülőként tőlünk nyugatabbra lévő országokban. Tehát a lokális szempontok és a globális szempontok ütköznek egymással.
Másrészről nyilvánvalóan vannak internacionalista folyamatok a világban, és vannak patrióta szempontok, amelyeket érvényesítenünk kell. Itt fölmerülnek olyan újabb szempontok is harmadrészt, amelyek fölvetik a XXI. század fontos kihívását, amelyek a természetes táj, illetve az ökológiai örökség megőrzésével kapcsolatosak, amelyek az LMP számára kiemelten fontos célként szolgálnak.
Általában Magyarországon hosszú időre vezet vissza az a politikai vita, amely a falu és a város közötti társadalmi, szociológiai különbségeket és nehézségeket dolgozza föl. Most külön nem citálnám és figyelmeztetném az Országgyűlést, hogy ennek a kulturális életünkben, a közgondolkodásban, a társadalmi gondolkodásunkban is mély gyökerei vannak ma már. Hosszú ideológiai és elvi viták után vagyunk, népiek, urbánusok, és sorolhatnám, hivatkozhatnám a falukutatók és mások mozgalmát, akik a falu nehézségeire fölhívják a figyelmet.
Azért fontos ez, mert ma Magyarországon 3155 település van. A főváros, 23 megyei jogú város, 118 tízezer fő fölötti város, 204 tízezer fő alatti város és 2809 község besorolású település, tehát község vagy nagyközség; 2809 település, amely falunak számít, és ezeken a településeken él a magyar lakosságnak mintegy 40 százaléka. Ezért ennek a kérdésnek a napirendre vétele különösképpen aktuális, függetlenül attól, hogy egy ellenzéki pártot nyilvánvalóan közvetlen politikai szándék is vezethet vagy politikai népszerűség hajhászása is vezethet. No, nem ezt tételezem föl, hanem az elvi és komoly mélységű megbeszélés szándékát tételezem föl az ellenzéki pártok részéről, amikor ezt a napirendet fölvételre kérték.
Másrészről ismertek azok az egészen kétségbeejtő liberális megközelítések, amelyek Mihályi Péter szavaiban fogalmazódtak meg 2006-ban, aki azt merte mondani ‑ mint az akkori kormány egy meghatározó ideológusa az SZDSZ képviseletében ‑, hogy Magyarországon sincs már szükség falura, hiszen évezredek alatt a falu mint létforma, mint létezési forma meghaladott dolog, ezért a falvak fölszámolásával és egy új életforma létrehozásával kell számolnunk; nincs értelme falvakat működtetni, üzemeltetni, fönntartani és faluba szervezni a magyar társadalmat. Ez jól mutatja, hogy a politika liberális oldalán az elmúlt évtizedekben kialakultak egészen hajmeresztő megközelítések a magyar társadalmi valóságot illetően. Azt remélem, hogy az LMP nem az SZDSZ örököse, és nem képviseli az SZDSZ-hez hasonlóan liberális pártként ezt a megközelítést, amely nem számol a faluval.
Sajnálom, hogy csak egyedül van itt képviselő úr, egy kis frakció esetében nyilvánvaló, hogy ez nem könnyű dolog, de jó lett volna hallani mindannyiójuk hozzáállását ezzel kapcsolatban, hogy vajon liberális pártként mit gondolnak azzal kapcsolatban, hogy számos magyar liberális szerint a falu egy meghaladott dolog, és már nincs rá szükség. (Sallai R. Benedek közbeszól.)
Ebben a Házban, úgy gondolom, hogy a falu kérdése, a vidék kérdése, a vidékfejlesztés kérdése és a vidék jövőjének kérdése nem agrárius kérdés önmagában. Természetesen a mai vita kapcsán és a vita utáni további gondolkodásban szó lesz majd a vidékfejlesztési források sorsáról, szó lesz az agrártámogatások céljáról, szó lesz a gazdasági ösztönzés lehetőségeiről, de a vidékfejlesztés, ha jól értem és jól néztem a különböző politikai pártok ezzel kapcsolatos nyilatkozatait vagy programjait, vagy jól hallottam a készülő programokról, akkor sokkal többről van szó, mint önmagában agrárkérdésről. Hogy ez mennyire társadalmi kérdés, arra a mi politikai családunkhoz közel álló és általunk vállalt Illyés Gyula, Németh László, Szabó Dezső vagy Féja Géza is jó pár alkalommal és különös alapossággal hívta föl a figyelmet.
Az az érdekes, hogy száz év távlatában ezek a kérdések nem megoldódni látszanak, hiszen a mai kor gondolkodói közül többen hívják föl arra a figyelmet, hogy az előbb említett 2809 község méretű település közül körülbelül ezer olyan község méretű település van ma Magyarországon, amelyet a megszűnés és a kilátástalanság veszélye fenyeget. Az én választókörzetem 19 településből áll, és a 19 település között van olyan település, amelynek a lakossága várhatóan még az én életemben ‑ nem biztos, hogy az én képviselői mandátumom alatt, de remélem, az életemben ‑ olyan nehézségek és kihívások elé áll, amely nehezen kezelhető. Fölmerül annak a veszélye is, hogy egy néhány száz fős kistelepülés 30-40 év múlva már nem létezik, hiszen kihal az adott település. Vannak Magyarországon olyan települések, és vannak olyan kutatók, akik azt valószínűsítik, hogy ezekek a településeknek a száma ezerben is mérhető, amelyeket az elnéptelenedés, elvándorlás, kihalás és kiürülés veszélye fenyeget.
Másik riasztó adat, hogy 350 ezer üres ingatlan van ma Magyarországon, amit nem laknak. Becslések szerint ebből 150-200 ezer olyan ingatlan van, amely egyébként lakható. Ezek többsége vidéken van, kistelepüléseken vagy kisméretű közösségekben. Miközben számos gazdasági, társadalomfejlesztési programmal próbálkozunk a lakásépítések, újlakásépítések területén, csak zárójelben jegyzem meg és fölvetném, hogy elgondolkodtató, hogy közben 150-200 ezer üres, döntően falusi elhagyott ingatlan van, amelyek lakhatóak, és körülbelül 150 ezer van, ami már lakhatatlan állapotban van.
Ez mind-mind olyan folyamat és olyan eredmény, amely meggyőződésem szerint mindenféleképpen figyelmet érdemel, és támogatást érdemlő kérdés két szempontból: a népesség megtartása és a népesség eltartása szempontjából; hogyan lehet megtartani, és hogyan lehet eltartani.
Nagyon beszédes adat ‑ és ezzel nem minősíteni szeretném, önmagát minősíti a tény ‑, hogy 2002 és 2010 között a budapesti lakosság GDP-ből való részesülése, ez azt jelenti, hogy mekkora Budapesten az egy főre eső GDP, 222 ezer forint volt, az országos átlag meg 200 ezer. Tehát 2002-től 2010-ig odajutottunk, hogy a budapesti lakosság egy főre eső, GDP-ből kivett aránya 222 ezerre ment fel, miközben az átlag 200 ezer volt. Most, 2010 és ’17 között ez egyébként 204 ezerre ment vissza. Ez nem azt jelenti, hogy Budapest lett relatíve kevesebb, hanem azt jelenti, hogy vidéki településeken a GDP-termelési képesség jelentős mértékben nem növekedett. (Gőgös Zoltán: Csak nem falun!) Tehát az, hogy ki kormányozza az országot, ki kap a választóktól bizalmat, közvetlenül képes azt befolyásolni, hogy egy kistelepülésen a népesség eltartó képessége és megtartó képessége a valóságban hogyan alakul.
Azt gondoljuk, általában a Fideszre és a KDNP-re ez jellemző, hogy a magyar állam kezében vannak olyan eszközök, amelyekkel be tud avatkozni egy település életébe.
Például nagyon nagy kérdés az, és ha nem politikai vagy pártpolitikai vita síkján tekintünk erre a kérdésre, érdemi megbeszélést is érdemelhetne, hogy vajon a magyar állam rendelkezésére álló eszközök hogyan kerülnek kistelepülési közösségben elosztásra vagy újraelosztásra. Januárban azt hallottam a mínusz 20-25 fokos hidegben a Kossuth rádiót hallgatva, hogy vannak olyan települések, ahol az emberek nem tudtak mivel tüzelni. Gyorsan megnéztem, hogy az érintett település hol van, és azzal szembesültem, hogy az érintett település egy hatalmas állami erdőgazdaság közepén fekszik. Felmerült bennem a kérdés: hogyan lehet az, hogy a Kossuth rádióban azt hallgatom, hogy emberek nem tudnak mivel fűteni, miközben az állam kezében több ezer hektáros erdőgazdaság van (Zaj az ellenzéki padsorokban. ‑ Gőgös Zoltán: Egymillió!) a település határában. Bocsánat, ha megengedik, szeretném befejezni a mondandómat! Tehát csak azt vetem fel, hogy az, hogy az állam a kezében lévő eszközöket hogyan használja, meggyőződésem és megítélésem szerint számos lehetőséget tartogat még a jövőre nézve.
Komoly parlamenti vita és jó néhány konszenzusos pont után 2012-ben fogadta el az Országgyűlés a nemzeti vidékstratégiát, amely messze nemcsak a mezőgazdaságról szólt, a természeti erőforrások, ökológiai értékek megőrzéséről, az életképes agrártermelésről, a biztonságos élelmiszer előállításáról, a vidéki létezés gazdasági alapjainak megteremtéséről, vidéki foglalkoztatottságról.
Nem fogom most kötelezően felmondani azt a penzumot, azt az információmennyiséget, amit ebben a Házban mindenki ismer, hogy a kistelepülésektől ezermilliárd forintnyi adósságot vállalt át az élet szervezése kapcsán a magyar állam 2010 után. 73 500 forint volt a minimálbér 2010-ben, most pedig 138 500 lesz 2018-ban. Ez csak azért fontos, mert 800-900 ezer olyan ember van, aki minimálbérből él, és döntő többségük nem Budapesten, nem a nagyvárosokban, hanem vidéken és kistelepüléseken éli a hétköznapjait. A vidéki településeken messze 10 százalék fölött volt a munkanélküliség. Ma az országos átlag 4,5 százalék, de ha valaki leválogatja ebből a 2800 község besorolású települést vagy a kisebb városokat, akkor láthatja, hogy ott is érdemi és jelentős javulás van. A nagyvárosokban a munkanélküliség 3 százalék alatt van, de ez azt is jelenti, hogy a kistelepülések esetében vagy a rendkívül kicsi települések esetében is 4-5 százalék körüli munkanélküliséggel tudunk számolni. (Gőgös Zoltán: Sokkal több!)
Azt pedig különösképpen figyelemfelhívásnak szánjuk, hogy 470 ezer bűncselekményt követtek el Magyarországon 2010-ben, tavaly 272 ezer bűncselekmény elkövetésére került sor, miközben 2006 és 2010 között ebben a házban sokszor elhangzott, sőt vannak, akik akkor még gárdát szerveztek a közbiztonság védelme érdekében, az állami erőszak-monopólium megbontása érdekében, sokszor elhangzott, hogy a magyar állam nem képes (Dr. Staudt Gábor: Ne gusztustalankodjon!) az emberek… Most már gusztustalan ez a hivatkozás, látom, fáj önöknek. De én emlékszem még azokra az időkre, amikor itt mellényben ültek emberek. Ahhoz képest messzire kerültünk. De ezt csak azért hoztam szóba, bocsánat… (Nagy zaj a Jobbik padsoraiból. ‑ Az elnök megkocogtatja a csengőt.) Bocsánat, bocsánat, kedves jobbikos képviselőtársaim! Nem a politikai úton megtett különbségekre akartam felhívni a figyelmet, hanem arra, hogy 2006 és 2010 között vidéken a magyar állam képtelen volt a biztonságot garantálni, ezért szerveződtek közösségek annak érdekében, hogy a közbiztonság helyreállítására sor kerüljön.
Ma a magyar állam mindenhol, 5000 rendőr felvételével, személyes jelenléttel próbálja garantálni a közbiztonságot, ennek köszönhetően egyre több olyan település van, ahol radikálisan visszaesett a lopások száma. Az is egy figyelemre méltó statisztikai adat, hogy hány olyan település van Magyarországon, ahol nem volt rablás 2015-ben és 2016-ban, mert a vidéken való élethez, a tanyán való léthez, a kisfaluban való megélhetéshez az is hozzátartozik, hogy az ember ott biztonságban érezze magát, és biztonságban tudja a szeretteit.
Azt is szeretném elmondani önöknek, hogy ma községben és nagyközségben 2,9 millió ember él, a városban lakók száma 5,2 millió, tehát 3, illetve 6 milliós arány van. Nyilvánvaló, hogy a városok fejlesztése és az urbanizáció egy nagyon fontos kérdés. Távol van még az az időszak, amikor a nyugat-európai életformához hasonlóan azt lehetne mondani, hogy minőségi életet csak vidéken lehet élni. Nagyon sokan ma úgy gondolják, hogy minőségi életet kisebb vagy közepes méretű városokban lehet alapvetően élni. El kell jutni odáig, hogy ezt pontosan lássuk.
Természetesen nemcsak a településtípusban van különbség, Budapest-megyei jogú város, megyei jogú város-közepes város, közepes város-kisváros, hanem az országon belül is óriási különbségek vannak. Más dolog Győr megyében falun élni, és más dolog Szabolcsban vagy Kelet-Békésben falun lakni. Példának mondanám, hogy Győr-Moson megyében 2015-ben a GDP, amit ott előállítottak, 2072 milliárd forintot tett ki. Ugyanebben az esztendőben Tolna megyében 577 milliárd volt az előállított GDP. A különbséget, azt gondolom, jól írja le. (Gőgös Zoltán: Abban még Paks is benne van!)
A vidéki beruházások tekintetében 2015-ben Budapesten 1265 milliárd forintnyi beruházás valósult meg, Győr-Moson-Sopron megyében 404 milliárd, Nógrád megyében pedig 57 milliárd forintnyi beruházás valósult meg. Ez rávilágít arra, hogy még országon belül is mekkora különbségek vannak, nyilván befolyásolva az ott élő emberek életkilátásait.
Nem fogom elmondani részletesen, megkímélem képviselőtársaimat ettől, de a jegyzőkönyvhöz mindenképpen mellékelni szeretném, elnök úr, hogy ajánlom képviselőtársaim figyelmébe Czettler Jenő gondolatait, aki kisgazdapárti képviselő volt és falukutatónak számít, Weis István történész gondolatait, de Győrffy István gondolatai a legbeszédesebbek. Mindhárman tulajdonképpen azt vallják, hogy a nemzettudat, a nemzeti megmaradás, a kulturális identitás szempontjából a népi gondolkodásnak, a népi kultúrának, a földműves kultúrának Magyarországon olyan hagyományai vannak, amelynek a megőrzéséhez nemzetgazdasági és nemzetstratégiai érdek fűződik. Budapest a nemzet fővárosa, mint ahogy mondják, a vidék pedig a nemzet élettere, és ehhez szerintük is ragaszkodni kell, még akkor is, ha már a húszas-harmincas években, majd később is az urbanizáció óriási kihívásokat jelentett. Tehát nem fogom most önöket a falukutatás és a falukérdés speciális szempontjaival és történeti analógiáival untatni.
Ezzel szemben szeretném a figyelmet felhívni arra, hogy mi a következő évtized fontos kihívása a vidékfejlesztés területén. Először is 1990-ben a tavaszi választás idején azzal a céllal vágtak bele az akkori demokratikus politikai pártok a megmérettetésbe, hogy mindannyian vidéki középosztályt ígértek. Kérdés az, hogy az elmúlt 25 esztendőben a vidéki középosztály kialakítására sor került-e, illetve a vidéki középosztály kulturálisan, társadalmilag és gazdaságilag milyen erőt képvisel. Úgy gondolom, ma is aktuális az, hogy mindannyiunknak e Házban az az érdeke, hogy vidéken erős, nemzeti, patrióta gondolkodású középosztály legyen, és a társadalmi csoportok közül a középrétegek megerősítéséhez komoly nemzetgazdasági érdek fűződik.
Fontos kérdés, hogy vajon a fiatalok számára egy kistelepülés, egy vidéki település milyen lehetőséget biztosít, milyen megélhetési, milyen boldogulási lehetőséget biztosít. Ma a legnagyobb veszteség ezeket a településeket abban éri ‑ és nyilvánvaló, hogy az ország állapotával kapcsolatban ellentmondásos benyomást tartalmaz az a helyzet ‑, hogy miközben a számok jónak tűnnek, egy nyugdíjas azt látja, hogy az utcában már alig lakik fiatal, nincs gyerek. Márpedig nagy kérdés, hogy azon a településen, ahol tíz gyerek születik, milyen jövője van a közösségnek. Ha nincs egy osztálynyi, 20-30 gyerek, aki egy évben megszületik, ez felvet nagyon súlyos kérdéseket a jövőre, a fiatalok jövőjére, illetve a vidéki fiatalok jövőjére vonatkozóan is.
Az előbb már említettem a helymegtartó képesség és az életminőség növelését. Az életminőséget azért hozom szóba, mert Magyarországon 2004 óta az Európai Unióhoz viszonyítva a kereseti különbségek nem csökkentek, tehát ugyanolyan távolság választja el ma az Európai Unió nyugati országainak átlagfizetését a magyar átlagfizetésektől, mint ami elválasztotta 2004-ben. Ezzel versenyezni nagyon nehéz lenne, és nincs is realitása annak, hogy a következő néhány esztendőben a bérkülönbség radikálisan csökken. Folyamatosan korrigál, de radikálisan nem csökken. Ezért meggyőződésem szerint a kormánynak az a politikája, hogy területfejlesztés, vidékfejlesztés, településfejlesztés tekintetében decentralizálta az európai uniós forrásokat, nemcsak a „Modern városok” program keretében, hanem 19 megyének is biztosít 1200 milliárd forintot, valamint tervezi a kormány, hogy a 10 ezer fő alatti települések számára speciális programot indít, meggyőződésem szerint egy jó kezdeményezés azért, mert életminőség-javító beruházásokkal tudunk versenyezni azzal a hívószóval, amit a nyugat-európai gazdasági piac jelent.
Azt ritkán mondják el a nyugati gazdasági elemzők, hogy azzal a munkaerő-populációval, amelyet elvittek Lengyelországból, elvittek Szlovákiából, elvittek Csehországból és elvittek Magyarországról, mennyit nyert Nyugat-Európa. Valljuk be, hogy az elmúlt öt évben a nyugat-európai versenyképességhez, gazdasági növekedéshez döntő mértékben járultak hozzá darabszám, fizikai, szellemi teljesítmény alapján, milliós nagyságrendben azok a munkavállalók, akik a szabad munkaerő-áramlás keretében elhagyták Magyarországot és az előbb említett közép-kelet-európai országokat, és elmentek Nyugatra dolgozni. Ez ott gazdasági előnyként jelentkezik, itt pedig hátrányként érezteti a hatását társadalmilag és gazdaságilag egyaránt. Ennek a folyamatnak az egyik megfordítási lehetősége nyilvánvalóan a bérkülönbségek csökkentése, másrészről pedig az életminőségnek az erősítése. Tehát igenis olyan kormányzati politikát kell folytatni, amely minden kistelepülésen megpróbálja a boldogulás lehetősége mellett a jó minőségű élet lehetőségét garantálni.
Természetesen Magyarországon arra is vannak kutatások, hogy ha valaki kistelepülésen lakik, hányan tudnak helyben munkát vállalni, és hány embernek kell a munkaerő-mobilitást biztosítani. Ezért példának okáért, ha megkérdezi azt az LMP frakciója, hogy a vidékfejlesztésnek, a vidéken boldogulásnak és megmaradásnak mi az egyik föltétele: például praktikusan mikroszinten a munkába járás föltételeinek a biztosítása és garantálása. Mert ha a közeli településen egy fiatal munkavállaló munkát kap, hogy oda ne kelljen beköltöznie, nyilván a gyerekei és a saját maga jobb boldogulása érdekében, csak akkor kerülhető el, ha az adott faluban, ami egy nagyobb település vonzáskörzetébe, a 197 járási körzetbe tartozik, ott is részben jó infrastruktúra van, jó szolgáltatások vannak, és a munkába járás megoldott.
Tehát vannak meggyőződésünk szerint világos, egyszerű és praktikus dolgok, amelyeknek a megoldásával vagy amelyeknek a segítésével és fejlesztésével elkerülhető az, hogy a nagyobb települések, akárcsak a járási központok ‑ mi a kormány politikája? 197 járási központ fejlesztésére kerül sor. Hallják sokszor az EMMI-től, ott épül majd uszoda, ott épül tornaterem, tornacsarnok, ugyanakkor ez azt jelenti, hogy a járásban, a mikrotérségben élők is döntő mértékben a járásközpont felé mozdulnak először, majd onnan a megyeközpontba vagy a térségi központba, és onnan Budapestre vagy adott esetben már az országhatárt átlépve. Hogy ez a folyamat fékezhető legyen, részben ajánlatot kell tenni, ami az életminőséget illeti, másrészről pedig biztosítani kell a munkába járás föltételeit, ami előrevetíti, hogy a teljes közlekedési ágazat jelenlegi teljesítményének a fölülvizsgálatára szükség van.
Ez jelenti a Volán, a MÁV és a teljes közösségi közlekedés sorsát és jövőjét, hogy vajon ezek az állami szolgáltatások hogyan biztosítják a helyben maradást, vagy éppenséggel hogyan sodorják az embert abba az irányba, hogy feladja az ingázást, és arra kényszerítse, hogy legalább egy járási központba vagy térségi gazdasági központba költözzön be. Ezért nagyon fontosnak gondolom az egyenlő lehetőségek és az egyenlő hozzáférés elvének érvényesítését a közösségi szolgáltatásokban, amely meggyőződésem szerint az egyoldalú, korábbi évtizedekre jellemző főváros-központúságot jelentős mértékben csökkenti.
Itt még szóba hoznék egy másik dolgot: most pénteken zárul le a „Modern városok” program, amely 23 megyei jogú város gazdaságfejlesztési programját támogatja. Nyilvánvalóan, ahogy ennek vége van, a kormánynak azt kell megterveznie, a jövő évi választásoktól függetlenül is, a mindenkori kormánynak az a kötelessége, hogy valahol a 10 ezer és 50 ezer fő közötti települések, városi rangú települések számára is gazdaságfejlesztési programot nyisson, és a 10 ezer fő alatti községek számára is gazdasági programot nyisson.
Nagyon világosan döntött 2010 után a kormány, amikor a 2000 fő alatti települések önkormányzati hivatalait koncentrálta, mert ez kijelöli azokat a településközösségi fenntarthatósági kereteket, amelyek fontosak a jövőre nézve. De nem eldöntött kérdés, ebben a Házban sem kibeszélt kérdés még az, hogy a területi különbségekkel együtt vajon a magyar államnak hol és milyen egészségügyi szolgáltatást, oktatási szolgáltatást kell biztosítania. 2010-ben azt hirdettük meg, még Lezsák Sándor képviselőtársam vezetésével, hogy mindenhol, ahol a szülők igénylik, alapfokú oktatást kell biztosítania a magyar államnak. Újra fel kell tenni a kérdéseket, hogy vajon a szülők mit igényelnek: azt igénylik, hogy a közeli járási központba költözzenek, és ott legyen iskolafejlesztés, vagy azt igénylik, hogy a 600 fős faluban legyen egy jó minőségű alapfokú oktatás, függetlenül attól, hogy hány gyerek születik.
Mert ha igaz az az állítás, hogy a versenyképesség egyik legfontosabb tétele az oktatás, akkor nagy kérdés az, hogy egyébként az ország 40 százalékát, amely kisfaluban, kistelepülésen él, ez a kérdés hogyan érinti, és hogyan befolyásolja; vajon a kistelepülési iskolák vagy a járásközponti iskolák minden egyes következménnyel ‑ a bejárás és közlekedés megszervezésének következményével ‑ versenyhátrányt vagy versenyelőnyt jelentenek-e. Amikor azt mondják a magyar oktatási rendszerre, hogy az leginkább erősítette korábban a különbségeket gyerek és gyerek között, az nemcsak egy osztályon belüli gyerekeket jelentett, hanem a fővárosi, városi, vidéki, kistelepülési vagy falusi gyerek lehetőségei közötti különbséget is ez alatt érthetjük, ami, úgy gondolom, a vidékfejlesztés vagy az élhető vidék szempontjából egy nagyon fontos és máig eldöntetlen kérdés.
Mihályi Péter szavai érvényesültek 2002 és 2010 között: ő azt mondta, hogy nem kell a faluban iskola, nem kell háziorvos, mindenki menjen a közeli centrumba, be kell az embereket oda telepíteni, be kell terelni a városokba, és akkor minden probléma ezzel megoldódik. Történelmi tudásunk van arról, hogy ez teljesen ellentétes a magyar nemzeti érdekekkel, nemcsak kulturális, nemcsak kultúrantropológiai vagy történeti értelemben, hanem a nemzeti létezésünkhöz hozzátartoznak bizonyos életformák; a falu felszámolása is egy nagyon súlyos liberális tévedés, amivel, úgy gondolom, a XXI. században le kell számolni, és nem erősíteni kell ezeket a folyamatokat. (Gőgös Zoltán közbeszól.)
Azt is szeretném itt szóba hozni, hogy érdemes volna újra és újra visszatérni arra a kérdésre, hogy vajon Ausztriában hogyan lehet megszervezni úgy az országot, ami egy 8 milliós ország, sokkal rosszabb területi adottságokkal, mármint többe kerülő közlekedést igénylő területi adottságokkal a hegyvidék miatt, hogy a kistelepülések képesek lehetőséget és megélhetést biztosítani az ottani lakosság számára. Tehát elkerülhetetlenek… (Dr. Staudt Gábor közbeszól. ‑ Gőgös Zoltán: Ott nem adóztatják a napelemet!) Bocsánat! (Derültség az MSZP és a Jobbik soraiban.) Biztos sok oka van, arra való a vitanap, hogy ezt megvitassák, föltételezem.
Amiben biztosak vagyunk, és amit ha valaki megnézi az európai benchmarkokat, azonnal levonhat tanulságképpen: hiába költött a magyar állam 2007 és 2013 között 3500 milliárd forintot a magyarországi közúti, csak a közúti infrastruktúra fejlesztésére 3500 milliárd forintot költött az ország 2007 és 2013 között, ez nem jelenti azt, hogy a másod- vagy harmadrendű utak, amelyeket a falvas települések közlekedésre használnak, érdemben javultak volna. Tehát miközben a fő közlekedési hálózatban Magyarország Közép-Európában a legelőnyösebb pozícióban van, itt a legmagasabb az autópályák aránya a volt szocialista közép-európai országok között, ezzel párhuzamosan állítható, hogy infrastruktúra-fejlesztésre bizton szükség lesz.
Tehát arra a kérdésre, hogy mi lesz a vidék megtartó ereje, és hogyan lehet a lakosságot ott tartani, a munkaerő-mobilitás mellett, a közlekedés átszervezése mellett, biztos vagyok benne, hogy további infrastrukturális fejlesztésekre van szükség. Most 2400 milliárdos közútfejlesztési programot hirdetett a magyar állam, amiben még mindig autópálya-építések, egyes számú főút-korszerűsítések és kettes számú főút-korszerűsítések vannak. Ez a 2400 milliárd forint, amely már hazai költségvetésből megy és nem EU-s pénz, még mindig nem volt elég arra, hogy az alacsonyabb rendű utak vagy a kisebb települések föltárását és megközelítését lehetővé tette volna. Ez nagyon tanulságos dolog egyébként az egész országszervezés és a közlekedési hálózat szervezése szempontjából. 1300 milliárdot fogunk a következő években hazai és EU-s pénzből költeni a vasútfejlesztésre, de ezek is fővonalak, amelyek nyilvánvalóan a lakosságnak a Budapest felé irányítását fogják segíteni, de az a kérdés, hogy hogyan fogják segíteni a helyben maradást.
Az előbb szóltam a közszolgáltatások kérdéséről. Én minden olyan gondolatot elleneztem és most is ellenzek, amely az egészségügy bármilyen olyan átszervezését propagálja, amely centralizálni, központosítani akar. Én azt gondolom, hogy mindig azt a kottát veszi elő az összes nagy egészségügy-szervező, ami azt mondja, hogy Magyarországon sok kórház van. Ez egy hülyeség. Ha valaki megnéz hasonló méretű országokat, akkor láthat erre is példát, és láthat arra is példát. Az én megítélésem és meggyőződésem szerint mind az egészségügyi ellátást, mind az oktatási ellátást és az állami közszolgáltatásokat is 197 járáson keresztül minél közelebb kell vinni a választópolgárokhoz. Ez ráadásul a mai digitalizáció időszakában egyáltalán nem lehetetlen, könnyebb, mint amilyen volt tíz vagy húsz esztendővel ezelőtt.
A közbiztonsággal kapcsolatban már elmondtam, amit a figyelmükbe ajánlottam.
A megélhetés javításáról szeretnék néhány rövid gondolatot mondani. 2015-ben a bruttó átlagkereset Budapesten 319 ezer forint volt, az országos átlag 243 ezer. Tehát Budapesten 319 ezer forint volt a bruttó átlagkereset, az országos átlag pedig 243 ezer forint, és a munkanélküliségi adatokat természetesen nem citálnám ide. Ez azt mutatja, hogy a vidék eltartóképessége, a megélhetés lehetősége részben elválaszthatatlanul összefügg azokkal a nemzetgazdasági ágazatokkal, ahol alacsonyabb a jövedelemtermelő képesség, alacsonyabb a profitabilitás és alacsonyabb a kereseti lehetőség ‑ ilyen az agrárium.
Ebben a teremben már sokszor elhangzott, és csak egyetlenegy megjegyzést tennék az agráriummal kapcsolatban, hiszen a vita, gondolom, részben a vidékfejlesztési források fölhasználására is kitér majd, hogy vajon ma Magyarország az agráreltartó képességét kimeríti-e vagy sem. Magyarországon 180 ezer entitás kap földalapú támogatást. Állítólag ‑ mondják ezt a szocialisták ‑ valamikor 500-600 ezer, sőt 700 ezer ember megélt a mezőgazdaságból. (Gőgös Zoltán: Másfél millió.) Másfél millió. Most ha az agrárbizniszt, tehát az élelmiszeripart és mindent, ami az agráriumra rárakódik, ehhez hozzácsatoljuk, a 180 ezer földalapú támogatotthoz hozzárakjuk, akkor sem hiszem, hogy 200-300 ezer embernél közvetlenül több kapcsolódna magához az agráriumhoz.
Messze kevesebb lehetőséget használ ki az agrárium, mint amennyit kihasználhatna. Fontos kérdés a jövőre nézve, és nem egyszerű megválaszolni, európai uniós agrárkereskedelmi vagy világ-agrárkereskedelmi és termelési viszonyok között ‑ vagy nem beszélve még az infotechnológiai eszközeit illetően ‑, hogy vajon a magyar mezőgazdaság létszámeltartó képességét, hogy minél több ember ebből éljen meg, hogyan lehet megszervezni, vagy milyen eszközökkel lehet pozitívan befolyásolni. Annyit biztos levonhatunk történelmi tanulságképpen, hogy a nagybirtok ennek semmiféleképpen nem segített a XX. századi történet alapján.
Ennyit bizton tudunk. Tehát az a törekvés, még az eszközökről, ha vitatkozunk is, az a törekvés, hogy nagybirtokalapú legyen a magyar mezőgazdaság, az biztos, hogy nem segítette a magyar vidék fejlesztését vagy megmaradását, mert az koncentrációhoz, magas gépesítéshez, alacsony foglalkoztatáshoz vezetett. A mi érdekünk pedig magas gépesítés, de magas foglalkoztatás mellett, tehát itt nyilvánvaló, kultúraváltásokon kell gondolkodni, ami messze átvisz ahhoz, hogy vajon a magyar agráriumtámogatás és az agráriumfejlesztés hogyan kapcsolódik össze, hogyan kapcsolódik össze az élelmiszeripar fejlesztésével.
Itt szeretném azt is szóba hozni, hogy a munka kérdéskörében meggyőződésem szerint, ugye, Magyarországon van 200 ezer közmunkás átlagosan, a közmunkaprogram biztos, hogy ezeknek a településeknek a boldogulásához hozzájárult. Én ismerek persze olyan képviselőtársakat, akiket ez nem érdekel, mert olyan településeket képviselnek, mint például a fővárost, ahol nincs közmunkaprobléma, hiszen munkaerőhiány van, és nem munkaerő-fölösleg.
Az énáltalam képviselt körzetben azonban a település megmaradása szempontjából a közmunkának szociológiai értelemben is döntő hatása volt, hiszen a bűncselekmények csökkenése és a közfoglalkoztatás között egyenes összefüggés van. De azt gondolom, hogy a vidékmegtartás és a vidékfejlesztés szempontjából a tartós közmunka is sokat jelent. Ma azt mondja a magyar állam a 2018-as költségvetés tárgyalásával párhuzamosan, nem kevesebbet állítunk, mint azt, hogy jövőre mindenki dolgozni fog, aki dolgozni akar, mert vagy a piactól kap munkát, a munkaadóktól, vagy pedig a magyar államtól kap munkát. De aki dolgozni akar, annak mindenféleképpen lesz munkája.
Az erőforrások elosztását már itt szóba hoztam. Én tisztában vagyok azzal, hogy az eszközök tekintetében számos vita van, de azt senki nem vonhatja kétségbe, hogy az elmúlt másfél esztendőben 30 ezer olyan gazdálkodó volt Magyarországon, aki valamilyen formában földet tudott vásárolni. Központilag bérbe adott állami eszköz került 30 ezer emberhez. 100 bérlő helyett most 30 ezer tulajdonos használja a korábbi állami földtulajdont. Meggyőződésem szerint ez egy bölcs és jó döntés volt, jól mutatja, hogy az eszközök újraelosztásával lehet befolyásolni azt, hogy a vidéknek mi lesz a megtartóképessége.
2007-2013 között 9200 milliárd forintot osztott el a magyar kormány és a parlament közösen, ebből 1518 milliárd forint jutott a vidék fejlesztésére. Ebből 76 százalékot 2010 után kellett kifizetni, mert 2004-2010 között még arra sem voltak képesek az akkor kormányzók, hogy a kifizetéseket megszervezzék. Tehát az akkori források 76 százalékát most kellett kifizetni. Most a rendelkezésre álló keret, amely, feltételezem, hogy az LMP szándéka szerint a mai vitanap egyik tárgya is, mindösszesen 1300 milliárd forint, amely 68 darab pályázatban 2017. március 31-én kiírásra is került. Ennek az összegnek a 80 százalékát arra szánjuk, hogy a kis- és középes gazdaságok megerősödjenek, másrészről természetesen településfejlesztésre is irányítunk forrásokat, mint ahogy az előbb említett „Modern városok” program keretében, illetve a kisebb települések fejlesztését szolgáló területi operatív program, megyei fejlesztési keretek és egyedi fejlesztési döntések keretében is.
Az állami szolgáltatások hozzáférését, úgy gondolom, hogy érdemben javítottuk akkor, amikor az ügyek intézését járásokba szerveztük. A járásokban pedig megszerveztük a 2 ezer fő alatti településeken is az ügyintézés lehetőségét. Ugye, a kormány ‑ szimbolikus céllal is jól mutatja a magyar belviszonyokat ‑ kitűzte, hogy kormányzati szervek települjenek vidékre. Ezt az elképzelést atombomba-támadások érték már a bejelentés pillanatában, ezért jól mutatja, hogy a hétéves erőfeszítéseink eredményeképpen csak a vidékfejlesztési államtitkárság emigrált Kecskemétre, a kormány többi része Budapesten állomásozik. A miniszterelnök által bevetett legteljesebb rábeszélőképesség ellenére sem lehetett mobilizálni a kormányzati struktúrát, mert ennyire centralizált még egy tízmilliós ország is, a decentralizációnak adott esetben kormányzati végrehajtó hatalmi szinten nem voltak meg a föltételei.
Egy olyan programot fogunk az Országgyűlés elé tárni a következő időszakban, amely a 10 ezer fő alatti települések megszólítását szolgálja. Ebből már idéztem, az előbb felhoztam már a munkaerő-mobilitás kérdését, mármint hogy a közeli munkahelyre jobban, gyorsabban jussanak el, fogunk a demográfiai kérdésekre válaszolni, a családok támogatásának rendszerét át fogjuk alakítani. Ezzel kapcsolatban majd a miniszterelnök úr fog bejelentéseket tenni.
A megyékkel és a kisebb településekkel összefogva fel kell tárni, hogy hol vannak még munkaerő-tartalékok. A magyar gazdaság számára növekedési és munkaerő-tartalékok vannak bizonyos megyékben, amelyek egyébként nem véletlenül elmaradott és rosszul fejlődő megyék voltak az elmúlt időszakban. Hol lehet magasabb feldolgozottságú termékeket biztosítani? Hol lehet a regionális felsőoktatási centrumok erősítésével a gazdaság és a tudás kérdését összekapcsolni?
Itt jegyezném azt meg, hogy az elmúlt 27 évnek nagyon nagy tanulsága ‑ ez valami rejtély egyébként, eddig nem volt arra erő meg képesség, hogy ezt valóban áttörjük ‑, hogy a fejlesztések döntően mindig ugyanoda koncentráltak. Én figyelem, most hogy másról ne beszéljek, mert a vidékfejlesztés nemcsak agráriumot, nemcsak növénytermesztést, állattenyésztést, hanem ugye, elvileg agrárturizmust vagy vidéki turizmust is jelentene; én figyelem, hogy az elmúlt 30-40-50 esztendőben a turisztikai források hová koncentráltak. Mindig ugyanoda mennek. (Gőgös Zoltán: Mészáros kempingjébe.) Nincs zöldmezős beruházás, nincs zöldmezős feltáratlan és most feltárt terület például a turizmus területén, hiszen kisebb kockázat gazdaságilag is azokba ‑ Balaton, Hévíz, Fertő tó és a többi ‑ vagy bármely, máshonnan ismert településekbe invesztálni, mint egyébként új turisztikai desztinációkat kialakítani, mondjuk, Szabolcsban, vagy Dél-Békésben kialakítani új turisztikai desztinációkat, amelyek, valószínű, hogy kisebb érdeklődés mellett is nagyobb reklámot igényelve hoznának eredményt.
Szeretném azt is szóba hozni, hogy az infrastruktúra kérdésébe nemcsak az utak, hanem a vízellátás, a 2 ezer fő alatti települések csatornázása, szennyvízkezelése, ivóvízellátása tartozik. Nagyon fontosnak tekintjük a következő időszakban annak a tisztázását, hogy az adott település földterületei, területrészeinek jogi sorsa rendezésre kerüljön. Tehát vannak technikai kérdések, amelyeket rendezni kell, és ahogy szóba hoztam itt az üresen álló vidéki ingatlanok helyzetét, szóba hozom a családtámogatási rendszer korrigálásának szükségét is. A kormány ezt is mérlegelni fogja a következő időszakban, hogy hogyan tudná a használható, de üresen álló ingatlanok lehetőségét azon családok számára biztosítani, akik vidéken szeretnének boldogulni.
Megköszönve a kezdeményezést, a kormány partnerségét ajánlom fel nemcsak a Fidesznek és a KDNP-nek, hanem minden olyan ellenzéki képviselőtársamnak, aki hozzám hasonlóam vidéki származású, és próbál segíteni nemcsak a választókerületének, hanem pontosan érti azt, hogy ma különös felelőssége van minden parlamenti képviselőtársamnak, aki azt a 3 millió embert képviseli, aki vidéken született, és vidéken kíván boldogulni. Ebben a kormány szeretné, ha nem pártpolitikai vagy politikai állásbeli különbségek határoznák meg az együttműködést, hanem sokkal inkább azoknak a képviselőknek az összefogása jönne létre, akik a vidék támogatásában érdekeltek. Köszönöm szépen a figyelmüket. Állunk a vita elé. (Taps a kormánypártok soraiból.)