24.hu
Túl az operás tüntetésen kétrészes Lázár-interjúval nyitjuk az új évet. Az első etapban indokoltan elmarad egy kézcsók, elítélődik a kiafaszomozó twitterista, gesztust kap a kisebbségbe szorult szomorú oktatáspolitikus, hősünk beint a püspököknek és Tarlósnak, aztán összekeveri az S betűt az A-val, emlegeti Clintonnét, szinte megvédi Kerényi Imrét, végül lehígfideszesezi önmagát. Holnap jön a második rész, abban államcsődözni fogunk.
Min múlik az, hogy kézcsókkal vagy kézfogással köszönt egy nőt?
A régi iskola híve vagyok, kézcsók csak a szoros ismerősi körön belülieknek jár.
Az új fejlesztési minisztert, Németh Lászlónét szikár kézfogásban részeltette az eskütétel után. Ezek szerint ő körön kívüli.
Nem vagyok tagja a miniszter asszony baráti társaságának.
Némethné pár nappal korábbi botrányos bizottsági meghallgatásán kiderült, nincs diplomája.
Nem értékelném le azt, akinek nincs diplomája.
Én sem. De Deutsch Tamás 1998-ban hasonló okból nem lehetett miniszter.
Dolgozom a miniszter asszonyhoz hasonló korú és végzettségű hölgyekkel, akiknél a harminc-negyvenéves tapasztalat, a munkabírás, az intelligencia, a problémamegoldó képesség és a vezetői gyakorlat még felül is írja a diplomát. Az egyik közvetlen munkatársam közel ötven éve tevékenykedik a vásárhelyi hivatalban, mondhatni, remekül.
Némethné dolga lenne lehívni háromezermilliárdnyi uniós pénzt. Ha alkalmatlannak bizonyul, az sokba kerül mindannyiunknak. A kormány nem takarítónőt keresett, aki következmény nélkül elbocsátható, ha rosszul végzi a munkáját. Vagy talán az turbózta a karriert, hogy a miniszter asszony mostanáig a Fidesz első számú háttéremberénél, Simicska Lajosnál dolgozott?
Nem tudom, nem én neveztem ki. Az államigazgatás csúcsain számos, elméletben fantasztikusan jártas, vitákban sziporkázó elme található, ám rendre megáll a tudomány, amikor vezetni kell egy hivatalt vagy egy minisztériumot. Beszélni mindenki tud, de most nem annak van itt az ideje. Sajnos kevesen valósítják meg azt, amiről beszélnek. És még annyit: számomra a takarítónő munkája is fontos. Gondolom az ön munkahelyi asztalán is azért van rend, mert a takarítónő elvégzi a dolgát. Ne becsüljük le őket sem!
Távol áll tőlem. Gerő András történész nyilatkozta nekünk tavaly, hogy szerinte az irónia lesz az Orbán-kormány legnagyobb ellensége.
Okos gondolat, egyetértek.
Sokan röhögnek manapság a lászlónés videókon. Meg a többi, iróniára alapot adó fideszes baklövésen.
Úgymint?
A brüsszeli kiafaszomozással elhíresült Deutsch Tamás ugróiskolát rajzolt az MTVA elé, ezzel próbálva elérni a Lomniczi főbírót kikockázó tévések elbocsátását. Ciki?
Az. Intellektuális képességemet sajnos meghaladja az ugróiskolás kép értelmezése.
Az akció „művészi” sutaságánál súlyosabb a tartalmi probléma. Hiszen Deutsch azt a Fidesz-hatalmat személyesíti meg, melynek kimondott és kimondatlan, a szerkesztőig meg a vágóig leszivárgó elvárásai eredményezik az ilyen idióta helyzeteket. Deutsch végső soron önmaga ellen tiltakozott.
Nem értek egyet Deutsch Tamás performanszával. Az őt jó ideje jellemző alpári stílussal pedig különösen nem. Ez a viselkedés méltatlan egy polgári erő képviselőjéhez.
Neki is mondja?
Ha találkozunk, okvetlenül.
Szintén iróniára ad okot, hogy a Fidesz pártállástól függetlenül elismert oktatáspolitikusa, Pokorni Zoltán megbántottan, értetlenkedve nyomott nemet a hozzá képest pehelysúlyú Hoffmann Rózsa kétharmados támogatottságot élvező oktatási koncepciójára. Mi ez, ha nem a koalíciós mutyi győzelme a józan ész felett?
Érdekes, amikor Pokorni miniszter volt, pártkatonának nevezték. Örülök, hogy felismerték a szakértelmét. A frakcióban egyébként 2010 szeptembere óta zajlik az oktatáspolitikai vita. Pokorni Zoltán rengeteg energiát szánt arra, hogy az ő meggyőződései érvényesüljenek a törvényben. Sokat beszélgettünk négyszemközt, míg a zárószavazás előtt közölte: a lelkiismeretével összeegyeztethetetlen a hoffmanni koncepció támogatása. Megértettem az érveit, és fölmentést kapott a kötelező szavazás alól.
Szép. De itt nem az önök lelki békéje a lényeg. Hanem az, hogy merre tart a magyar oktatás. Jelenleg nemcsak az ellenzék, hanem a legavatottabb kormánypárti szerint is rossz az irány. Ön jó szívvel szavazott igennel?
A törvény bizonyos részeivel kapcsolatban komoly kételyeim támadtak. Ezeket Pokorni Zoltán aggályaival együtt tolmácsoltam a miniszterelnök úrnak. Megjegyzem, a már elfogadott törvény csupán keret, amelyet konkrét tartalommal a Nemzeti Alaptanterv tölt majd fel
Szóval rossz a törvény, de majd átfoltozzák a NAT-tal. Nem lett volna egyszerűbb rögtön jó törvényt hozni?
A törvény új irányt szab, melynek lényege az egyenlő eséllyel elérhető versenyképes tudás. Ez pedig jó. 2013 végére áll föl az új oktatási szerkezet, mely évtizedekre határozza meg gyerekek, családok, rajtuk keresztül pedig az ország, a nemzet sorsát.
Van idő a pontosításra, a tartalommal való megtöltésre.
„Jó lenne, ha a KDNP szembenézne azzal, hogy ez nem egy koalíciós kormány” – ezt ön nyilatkozta a Népszabadságnak a nyáron.
Az oktatási tárca a kereszténydemokratáké, így ezen a területen különösen tiszteletben tartjuk a véleményüket. Miközben természetesen mi is elmondjuk a magunkét.
Magyar Nemzet, 2010. október.: „Viccesen mondhatnám, hogy akik ismernek, halk, de hatékony gyilkosnak tartanak.”
Ez is igaz.
Talán olvasnak minket a kereszténydemokraták. Ön végül is Pokorni álláspontját osztja?
Részben igen. De Pokorni Zoltánnal ellentétben nekem azzal nincs gondom, hogy az állam magához vonja az iskolákat, s ezzel egységes oktatási rendszert alakít ki. Ez biztonságot teremt pedagógusnak, gyereknek, szülőnek egyaránt. Nincs annál szomorúbb, amikor például szénhiányra hivatkozva bezárnak egy iskolát. Ez most megszűnik. Egy gyerek sorsa, integrációs esélye – éljen bárhol az országban – nem múlhat azon, hogy van-e esze a polgármesternek. Nem fordulhat elő, hogy az integrációs törvényt Hódmezővásárhelyen végrehajtják, Miskolcon meg nem. Ezért ellenzem a visszaszerződéseket, és ezért szorgalmazom, hogy a Nemzeti Alaptantervvel drasztikusan csökkentsük az integrációt akadályozó tényezőket. Például azzal, hogy az egyházi iskolák ne válogathassanak a gyerekek között. Nekik is alapfeladatul kell kitűzni a fölzárkóztatást, mint legfontosabb társadalmi célt.
Hogyan?
Például úgy, hogy ehhez kötjük az állami támogatást.
Jaj, de fogják magát szeretni a püspökök.
Nem a püspökökről van szó. Hiszem, hogy ők is tudják, nem mi vagyunk a fontosak, hanem a gyerekek, az ő esélyeikről, az ő jövőjükről gondolkodunk. Velük kell foglalkoznunk. Ez a vita még nem dőlt el, de többen is eltökéltük: nem hagyjuk, hogy elitista, bigott katolikus oktatás szerveződjék közpénzből. Közpénzből közoktatást!
Canossa lesz ebből.
Vagy inkább fordított Canossa!
A következő friss iróniagóc a Tarlós-Matolcsy-vita. A főpolgármester december közepén arról kívánt tárgyalni a gazdasági miniszterrel, hogy szerinte állami segítség nélkül heteken belül leáll Budapest tömegközlekedése, ám Matolcsy fáradtságra hivatkozva az utolsó pillanatban lemondta a találkozót.
Őszintén szólva egyiküket sem értem. Szóba kéne állni egymással. Tudom, hogy a politikus érzékeny, hisztérikus, exhibicionista típus. Jó, ha ezt mindannyian tudjuk magunkról és persze a másikról is. De legyünk tisztában azzal is, hogy a városunk érdekében mindenkivel tárgyalnunk kell. Kollégáimmal naponta tettük ezt akkor is, amikor a szocialista miniszterek, államtitkárok olykor szóba sem álltak velünk. Szövetkeztünk helyettük másokkal. Ma is azt mondom, köszönet érte.
Az Azori-szigetes fideszes kirándulóknak is megköszönte az élményt?
Az súlyos hiba volt. Meghívtam magamhoz az érintett képviselőket, mentegetőztek, de jeleztem nekik, hogy ezt nem nekem kellene megmagyarázni.
Mert?
A lézerblokkolós Audi A8-asom után…
S8.
S?
S.
Látom maga is szereti a jó autókat. Én már nem annyira.
Ezernégyszáz köbcenti fölé nem merészkedem.
Az S8-as után tisztában vagyok vele, mennyit ártanak az ilyen ügyek. Ilyenkor az a legjobb, ha az ember elismeri, s megpróbálja jóvátenni a hibáját. Képviselőtársaim egyébként azt az összeget, amibe az út került, befizették közcélokra. Ez viszont helyes lépés volt.
A következő tétel: Handó Tünde.
Az ő személye és kinevezése sem szakmai, sem emberi oldalról nézve nem ad okot iróniára.
Elegáns az, hogy Szájer József neje kerül az Országos Bírósági Hivatal élére? Ő annyira belső kör, hogy az egész Fidesz kezet csókol neki.
Pokorni Zoltán esetében már elismerte azt, hogy lehet valaki pártpolitikától függetlenül elismert szakember. A főbíró asszony viszont még csak nem is pártpolitikus. Ellenben kiváló szakember, a Fővárosi Munkaügyi Bíróság elnöke. Ez esetben talán éppen önöknek, újságíróknak lenne szükségük némi öniróniára, nem gondolja?
Ez esetben? Ez esetben nem.
Nem tehetünk róla, hogy a Fidesz-alapítók feleségei tehetséges emberek. Miért kellene kizárni a közéletből a politikusok hozzátartozóit? Ez alapján Hillary Clinton ma nem lehetne az Egyesült Államok külügyminisztere.
És nem írhatna levelet Orbán Viktornak. De inkább egy utolsó iróniapatron: hetekkel ezelőtt láttam önt a Parlament folyosóján, hóna alatt a Kerényi Imre által közpénzből rendelt festmények A4-es lapra nyomtatott repróival. Melyik a kedvence?
Gyémánt László alkotása kifejezetten jó. Maga a politikai akció viszont nem szerencsés.
Miért alázza a hatalom kurzusmegrendelésekkel a zömmel méltatlan anyagi körülmények között élő, éppen ezért kiszolgáltatott művészeket? Adjon inkább ösztöndíjat nekik, de ne kérje, hogy olajba gyógyítsák az „Orbán Viktor lágytojást reggelizik barna kenyérrel, gondterhelten” típusú rémületeket.
Egyetértek. Amivel persze kockáztatom, hogy hígfideszesnek minősülök.
Hígfideszes? Mint Csurkánál a hígmagyar? Maradjunk inkább a Kerényi-képeknél.
Nem érzi a jelen Magyarországának ritmusát az, aki ma állami festményt rendel. Akkor sem, ha ezzel inspirálni vagy védeni akar alkotókat, alkotásokat. Egyébként a művészeket én is védem, amikor csak tehetem.
A Kossuth téri Károlyi- és a József Attila-szobrot is megvédi?
Igyekszem. Vásárhelyen magunk is állítottunk József Attila-szobrot. Igaz, Károlyit nem.
Az Országgyűlés – Kövér Lászlóval az élen – mindkettőt kiköltöztetné a Kossuth térről.
Az ön által említett Gerő András egész könyvet szentelt a Kossuth térnek, és megállapítja, hogy a szobrok elhelyezése jó. Az viszont politikai kérdés, hogy kiknek a szobra áll ott. Amúgy egy szoborhoz az alkotó vagy a leszármazottai hozzájárulása nélkül hozzányúlni nem helyes dolog. Tudtommal ezért is folynak tárgyalások mindkét mű alkotójával, illetve a művészek leszármazottaival.
A szocialisták szerint magát a baloldaliságot kívánja száműzni a Fidesz nemcsak a térről, hanem a közéletből is.
Ebből látszik, hogy a szocialistáknál még mindig megterem az ostobaság. Javaslom, a 301-es parcelláról és a Kisfogházról se feledkezzenek meg. Ott több vezekelni valójuk lenne.
A Fidesz a 2002-es vereség óta előszeretettel rángat be maga alá művészeket, sportolókat. A nagygyűléseken Orbánnak díszletet adó, ismert arcokkal telezsúfolt tribünökkel indult ez a módi. Okos ötlet volt?
Nem vagyok benne biztos, de hozzáteszem, soha, senkit nem rángattunk sehová. Önként jöttek az első hívó szóra. Megint csak öniróniát javasolnék önnek is. Ha értelmiségiek, művészek, sportolók jelentek volna meg a szocialistáknál, ugye véletlenül se mondaná, hogy díszletek?
Dehogynem. És ha lenne köztük nekem egykor kedves, mint például az önök Vikidálja, Varga Miklósa vagy a kisajátított Cseh Tamása, szomorkodnék nagyon.
És a világsztárok, akik Obama vagy McCain mellett, mögött álltak? Ők is díszletek?
Gyanítom.
Amíg a magyar baloldal vállalható volt, nálunk is melléjük álltak híres emberek. Hogy elpártoltak tőle, nem véletlen. Én sem szívesen közösködnék Gyurcsánnyal vagy a Michael Jacksont szerény tehetséggel táncoló Mesterházyval.
Arról mit gondol, hogy a Fidesz mellett az ellenzéki években is kiálló művészek most sarzsihoz jutva elszabadult hajóágyúként szolgálják az „ügyet”?
Ez a milliárdosok bűne.
Nem értem.
Mi, magyarok, büszkék lehetünk hatalmas kulturális elitünkre. A baj az, hogy a rendszerváltás nyerteseként hatalmas vagyonhoz jutó gazdasági elit nem hajlandó kellő mértékben támogatni a kultúrát, ezért az önhibájukon kívül méltatlan helyzetbe került művészek, tudósok, kutatók jobb híján állami megrendelésért állnak sorba. Erről szólt többek között a filozófusbotrány is – hogy épp a másik oldalról hozzak példát. Ma nincs Hatvany Lajos, nincs Kornfeld Móric báró, nincs Gróf Károlyi István. Szégyen és gyalázat, hogy lehetetlen összeszedni évi ötmilliárd forintot az Operaház működtetésére. Szellemi igénytelenségéről állít ki bizonyítványt az a gazdag magyar, aki nem áldoz a kultúrára.
Ön mennyit áldoz művészetre?
Ugyan nem vagyok gazdag, de sokat. Magánemberként és polgármesterként egyaránt.
Magánemberként mennyit?
Nem azért adom, hogy villogjak vele. Teszem, amit tehetek.
Szóval miért is kell hagyni, hogy a kiváló színidirektor ne darabot, hanem Alkotmány Asztalát meg festményportfoliót rendezzen?
Úgy látom, elkezdett működni az önirónia. Kerényi Imréről is kiderül, hogy remek szakember. Szóval: az összes kelet-európai államrezon remeg érte, hogy hozzátegye a maga részét közös történelmünkhöz, és megörökítse magát az utókor számára. Medgyessy Péter időkereket emeltetett a Dózsa György úton – ami megállt azóta –, a mi kormányunk meg még meg sem alakult, de már kitaláltuk, hogy művészeti negyedet varázsolunk az Andrássy útból. Ön most azt kéri rajtam számon, hogy az állam miért nem tart mértéket a művészekkel kapcsolatban, miért egyensúlyoz, miért hagyja, hogy ezek az amúgy értékes, termékeny emberek beszabadulva a politikába hülyeségeket csináljanak. Nem lehet, hogy eddig nem kaptak lehetőséget, hogy megmutassák tehetségüket? Legyünk türelmesek, és ne előre, hanem a teljesítmény alapján értékeljünk! Forduljunk meg a lovon! Ha eleink így gondolkodtak volna, Hevesi sosem lehetett volna igazgatója a Nemzetinek, Makk sosem rendezte volna meg a Szerelem című filmet, és Szentgyörgyi nem lett volna egyetemi vezető Szegeden. Sem ön, sem én nem vagyunk felkenve arra, hogy ítéletet mondjunk művészekről. Ez a közönség és a történelem kizárólagos joga.
Nem a festőket minősítettem, hanem a menedzsert. Amúgy mondta nekem az egészen közelmúltban egy fideszes vezető, hogy rettentően hiányzik egy Aczél György intellektusú kultúrpolitikus, aki bír politikai befolyással, ugyanakkor érti a kultúra világát.
Mindannyiunkat óvom a tiltott, tűrt, támogatott kategóriáktól. Javaslom, váltsunk az élni és élni hagyni párosra. A kultúra jószerivel az egyetlen versenyképes termékünk Európában, és az európai kultúra az, amelyben még előnye van a kontinensnek a világban. Ezzel kellene kitűnnünk.
Van még egy versenyképes termékünk.
Micsoda? Az unortodox gazdaságpolitika.
Abban se vagyunk rosszak, egyre több a követőnk. Meddig tart még a szabadságharc?
Minden szabadságharc addig tart, amíg győz vagy amíg le nem verik. A miénk leverésén sokan, nagy erővel dolgoznak, de tartjuk magunkat. Azzal egyetért, hogy a nyugat, a globális tőke – nevezzük bárhogyan – mindenképpen térdre kényszeríti Orbánt, csak az a kérdés, hogy vele együtt letérdel-e az ország is?
Ne vegyen mérget arra a letérdeltetésre! Hazánk egy, a horvátokkal együtt immár huszonnyolc tagot számláló érdekérvényesítő klub, az unió tagja. Ha bevezetjük például a bankadót, az önmagában nem sok vizet zavar, a veszély sokak számára az, hogy – miként megesett – mások is jönnek utánunk. Ma a bankadó tekintetében tizenegy ország követ minket, sőt, az olaszok most épp az energiaszektorra vetettek ki különadót. Továbbá többen fontolgatják a népegészségügyi termékdíj meghonosítását. Egyre terjed a nemzeti ipar és a nemzeti termelés erősítését célzó patrióta gazdaságpolitika. Megértem, hogy a multik minél több pénzt akarnak keresni, csakhogy a lakosság nem terhelhető tovább, így meg kell értsék a nemzetközi cégek, hogy szükség van a különadókra. Ők, akik sokat, nagyon sokat kerestek évtizedeken keresztül, most részt kell vegyenek az emberekre háruló terhek mérséklésében. Nem azt kérjük, hogy az emberek helyett, hanem csak azt, hogy velük együtt. Önnek ez tényleg rossz? Én csupán azt kérdeztem, Orbán egyedül térdel, vagy mi mindannyian vele tartunk.
Abban lehet alku, hogy Európa-szerte mennyi időre kérjük a tehervállalást. A magyar bankszektor ezt megértette, egyezségre is jutottunk vele a végtörlesztés dolgában. Márciusban milliárdos hitelpakkot kell törlesztenie Magyarországnak, ami EU-s és IMF-es segítség nélkül nem fog menni. Barroso, az Európai Bizottság elnöke feltételeket szabott minapi levelében, melyeket Orbán Viktor elutasított. Ön nem tart attól, hogy Orbán túlfeszíti a húrt, egyszer csak elegük lesz belőlünk a brüsszelieknek, és államcsődbe taszítva lehúznak bennünket a vécén?
Eddig is törlesztettünk. Sőt, mi még csökkentettük is az államadósságot. Képzelje el, ma milyen lenne a helyzet, ha a kormány nem vitte volna lejjebb hét százalékkal az államadósság mértékét? Amit megevett a forint értékvesztése. Ami megint csak azt jelzi: Orbán túlfeszíti a húrt.
Orbán nem túlfeszít, hanem küzd. Az önállóságért, a szabad cselekvésért. Azért, ami miatt Magyarország rendszert váltott. Magyarországot nem lehet lehúzni sehol, ezt a szovjetek is megtanulhatták ötvenhatban. Ha nem kapunk hitelt márciusig, beüt az államcsőd: leáll a tömegközlekedés, az áram- és a gázszolgáltatás, a termelés, bezárnak a közintézmények, nem lenne iskola, orvos, rendőrség. Elértéktelenedne a forint – fillérekért vásárolnának fel bennünket.
Ne riogassuk az embereket képtelenségekkel. Lehet, hogy ez bombasztikusan hat, de a valósághoz vajmi kevés köze. A bankárnak mindig az az érdeke, hogy az ügyfél fizessen. Magyarország pedig jó ügyfél. Fizet, ha kölcsönt vesz fel. Ha érvényes az ön gondolatmenete, akkor Orbán bármeddig packázhat Barrosóval, a végén úgyis Brüsszel enged.
Ez nem packázás. Barroso és Orbán is jó politikus. Tudják mindketten, hogy erős Európa csak erős tagországokkal képzelhető el. Mindketten teszik a dolgukat. Fennállása legsúlyosabb válságát éli az Európai Unió, így mindenki idegesebb, zaklatottabb, mint a válság előtt, s nem zárhatóak ki a hisztérikus lépések sem. Ezzel Orbán Viktor is tisztában van, és ezért kellően konstruktív, sőt kifejezetten partner egy erős unió működtetésében. Ennek jeleként a Barroso-levélben megfogalmazott egyik kérésnek eleget téve a december harmincadikai parlamenti napon az Európai Központi Bank gyakorlatilag minden felvetését figyelembe véve fogadtuk el a jegybanktörvényt. Letesznek arról is, hogy összevonják az MNB-t a PSZÁF-fal, így szerezve meg a jegybanki tartalék fölötti rendelkezés jogát?
Az összevonás lehetőségét az IMF pendítette meg egy 2008-as jelentésében – nem véletlen, hogy érdemben nem is tiltakozik ellene. Barroso és az EU viszont igen.
Fogalmazzunk pontosan. Észrevételeket tettek, amelyek egy részét méltányoltuk. Mire játszik Orbán? Mi a célja a Barrosóval való huzakodásnak?
Orbán Viktor nem játszik, nem helyes ez a kifejezés. Meg akarja őrizni például az önálló adópolitikát. Végzetes csapást jelentene a magyar gazdaságra, ha nem vonzhatnánk az országba extra kedvezményekkel a tőkét. Az pedig még inkább, ha egy közös adórendszerben növelnünk kellene azon adókat, amelyeket éppen csökkentettünk az elmúlt évben. Biztos vagyok benne, hogy sikerül megállapodnunk, de addig még „elcsattan néhány pofon”. A következő két-három hónapban mekkora az esély a magyar államcsődre?
Semekkora. Egy blogon olvasom, hogy minden jel arra mutat: Orbán gőzerővel készül az államcsődre és tán az EU-ból való kilépésre is.
Én azt is olvastam egy blogon, hogy a Nap kihűl. Ki lehet jól jönni egy államcsődből?
Nem lesz államcsőd. Nincs is rá forgatókönyv?
Magyarország három évtizede az IMF tagja. Mindig időben törlesztettünk, és ezután is fizetni fogunk. A GDP nyolcvan százaléka fölött az államadósság, hétszázalékos az alapkamat. Visszafizethető egyáltalán a tartozás? Vagy az is jobb a csődnél, ha nyöszörögve görgetjük magunk előtt a hegyet?
Ha az ország kölcsönkér, azt vissza is fizeti. Egyébként Magyarországnak nem a belső viszonyaival van a gond, hiszen a kiadás és a bevétel olyannyira egyensúlyban van, hogyha nem lenne az adósságszolgálat, pozitív szaldót produkálnánk. Ebből is látszik, hogy az örökség igen súlyos, a múltbéli bűnök hatalmasak. Tegyük fel, hogy bírjuk a strapát. Módosul a kormány álláspontja, ha bedől néhány nagy európai ország, mondjuk az olaszok, a spanyolok meg a portugálok?
Tervezhetetlen, mi történne ebben az esetben. Olyan kérdés ez, mintha azt vizionálnánk, mi történne, ha Európában elfogyna a levegő. Igaz, miként minden országnak, nekünk is rendkívül szűk a mozgásterünk, mi is alapvetően európai kontextusban mozgunk. A január-februári gazdasági előjelzések armageddonnal riogatják Európát. Amerika nem kevesebbet állít, mint hogy 2012-ben szétesik az EU. Mi viszont az unió fennmaradásában vagyunk érdekeltek, hiszen a magyar polgár nem úgy akar élni, mint egy orosz vagy egy kínai, hanem úgy, ahogy a német meg az osztrák. Talán nemcsak anyagilag, hanem a demokrácia minőségét illetően is. Amit nem segít az a minapi házszabály-módosítás, miszerint a végszavazás előtti utolsó pillanatban, a parlamenti polémiát kiiktatva bármit törvénnyé emelhet a kormánytöbbség.
Évekkel ezelőtt hónapokig tartott egy törvény elfogadása. Mára a világ megváltozott. Felgyorsult minden, így a változó helyzetekre adandó válaszok is gyorsabb döntéseket igényelnek. Ha a Bundestag órák, napok alatt képes meghozni súlyos döntéseket, akkor mi sem ülhetünk a babérjainkon csak azért, mert olyan jó vitázgatni. A mai világ nem tűri a lassúságot. Aki lassú, az lemarad vagy elveszik. Nem véltelen, hogy sok tekintetben követnek bennünket más országok, csak azért, mert mi képesek voltunk és vagyunk gyors, határozott, érdekeink szerint való döntéseket hozni. Másfél éve folyamatosan kapjuk a kritikát a zárószavazás előtti módosítók miatt. Az sem korrekt.
Nem korrekt? Ezért szűkítjük le a saját mozgásterünket! Az unió tagországainak zömében éppen most utalják kormányzati hatáskörbe a korábban a parlament alá tartozó területeket, és rendeletekkel irányítanak. Mi ezzel szemben mindent a parlament elé viszünk, s nem a kormányt ruházzuk fel a hatalommal. Nem trükközünk sem egyszer, sem százszor. Sem reggel, sem este, sem éjjel. A most bevezetendő különleges eljárási rendben ülésszakonként mindössze hat alkalommal akár két nap alatt törvény születhet. Az ellenzék persze műbalhét rendezett. Amit politikailag értek, hiszen jól hangzik, hogy oda a demokrácia, mert a gonosz Fidesz elvette a szólás lehetőségét. Tudja, ez éppen a szálka és a gerenda esete. Vélhetően szintén a fideszes arrogancia iskolapéldájaként híresül el a Klubrádió elnémítása. Önt is zavarja ez a balos adó?
Felőlem virágozzék ezer virág. Úgy tudom, eltaktikázta magát a tulajdonos, ugyanis direkt olyan pályázatot adott be, amivel esélye sem volt. Ezek után nem túl elegáns a döntéshozókat számon kérni. Más taktikázott először. A Klubrádió beszélgetős, politizáló csatorna, ám a médiahatóság direkt zenei rádióra írta ki a pályázatot. Vagyis, ha nyert volna is a Klub, erősen felpuhul a közéleti attitűdje. Minek leszkanderozni az amúgy is zörgő csontú, kivéreztetett, eleve félmilliós szubkultúrának szóló adót?
Szakmailag nem tudom minősíteni a döntést. Politikai szempontból viszont nem örülök neki. Tüntetés lett belőle. Nem is egy.
Rosszkor jött. A Kossuth téri demonstráción ott láttam az index két újságíróját, akiket egy közepesen jópofa, a Parlamentben forgatott karácsonyi videó miatt Kövér László kitiltott a Házból. Ennek mi értelme volt?
Az Országház a törvényhozás otthona. Mindig nyakkendőt kötök, mielőtt belépek. Ez lehet, hogy neveltetés kérdése és gondolkodásbéli különbség, de ettől még kijár a Háznak a tisztelet. Tudósítottak a fiúk, bohóckodtak kicsit egy oszlop mögött.
Hemperegtek a földön. Ha ezt a szerkesztőségükben teszik, senki nem szól egyetlen rossz szót sem. A Parlamentben viszont ez igénytelen. Igényesség, igényesség, igényesség – ez az, ami hiányzik ma Magyarországon. Sokáig úgy volt, hogy 2012 januárjában kormányátalakítás következik. Ehhez képest most azt hallani, hogy a Fellegi-Lászlóné cserétől eltekintve az összes tárcavezető a helyén marad. Tényleg így lesz?
A miniszterelnök arról tájékoztatta a frakciót, hogy januárban nem lesz személycsere. Júliusban érünk ciklusfelezőre. Mint köztudott, a mandátum első felében építeni szoktak a kormányok, a másodikban pedig üzemeltetik, élhetővé varázsolják az épületet, esetünkben az új kormányzati szerkezetet. Erre a feladatra akár érkezhetnek is új emberek és velük nyílván új stílus is. Hallani, olvasni olyat, hogy akkor szerezhető vissza a pénzpiac bizalma, ha távozik az Orbán-Matolcsy-tandem legalább egyik tagja.
Badarság! A pénzpiac pénzt akar, nem neveket. A pénzpiac döntsön a pénzéről, a választó pedig a képviselőkről. Ez a demokrácia és a gazdaság rendje, és semmi okunk feltételezni, hogy ezen változtatni kellene. Terjed az “Orbán megpuccsolására szervezkednek a közintézményeiktől megfosztott, semmibe vett, a döntésekből kihagyott fideszes polgármesterek” idea.
Ostobaság! Arról mit gondol, hogy a mindenkivel harcban álló Orbán helyett 2014-ben kompromisszumkész, Nyugaton elfogadott miniszterelnök-jelölttel kéne nekivágjon a választásoknak a Fidesz?
Látom, az Irónia-csomag után a végére hagyta a Képtelenség-csomagot. Az ellenzék és az elmúlt másfél év gazdasági döntéseinek kárvallottjai érdekeltek abban, hogy bizonytalanságot keltsenek a jobboldalon és feltörjék a kétharmados többséget. Megjegyzem, mind az ellenzék, mind a kárvallottak erős kisebbségben vannak a magyar társadalommal szemben. Szóval a bomlasztás esélytelen. A Fidesz összetartására ma egyetlen ember képes: Orbán Viktor. Nincs más integráló és vezetőképes személyiség, akit a párt jobb- és balszéle is elfogadna. 2014-nek egész biztosan vele futunk neki, és hiszem, hogy Orbán Viktor ma az egyik erőssége Magyarországnak.
(Nagy József)