Magyar Hírlap
„Aki a valóság jelentőségét relativizálni próbálja a látszatéval szemben, kárt okoz akkor is, ha segíteni akar” – mondta a lapunknak adott interjúban a Miniszterelnökséget vezető miniszter, Lázár János. Szerinte a valódi teljesítmény a kulcs. A települési politika pedig a közélet egyik legőszintébb terepe: ha kézzelfogható az eredmény, meglesz a folytatáshoz szükséges bizalom is. „Ha csak alibizel, a választási statisztikák sem védenek meg a bukástól” – fogalmazott. Szerinte a baloldal a multikat, a bankokat és egy szűk kegyenci kört segített jobb élethez, a Fidesz viszont mindenkinek lehetőségeket teremt.
Adott már interjút lapunknak Hódmezővásárhelyen és Budapesten is. Most Makón beszélgetünk. Miért?
Makó szimbolikus helyszín. Jelzi az elmúlt öt év változásainak irányát, de már néhány részeredményét is. Például azt, hogy a Fidesz – elődei álszentsége vagy tehetetlensége után – végre a gyakorlatban is csökkentette a politikából élők számát. Mind a parlamentben, mind az önkormányzatokban kevesebben ülnek, így lett az én választókerületem is kétszer nagyobb. A makóiak persze kemény emberek, nem könnyű kiérdemelni a bizalmukat. Ezért a pályám egyik legnagyobb eredményének tartom, hogy tavaly valamennyi itteni körzetben sikerült megszereznem a szavazatok többségét. Tény, hogy sok munka van e mögött: egy olyan városban kellett újraszerveznünk a Fideszt, amely húsz évig szocialista vezetés alatt állt.
Ennek nyomán – szoros eredménnyel ugyan, de – Farkas Éva Erzsébet, egy katolikus pedagógusból lett polgármester szerzett lehetőséget a polgári oldal számára, hogy a város vezetésében is bizonyítson. Tanulságos az eredmény országos szinten is, nincsenek örökölhető és elhódíthatatlan körzetek. Nincs papírforma. A politikában a meglévő elveszíthető, a megszerezhetetlennek hitt többség pedig igenis kiérdemelhető. A valódi teljesítmény a kulcs. A települési politika ebből a szempontból a közélet egyik legközvetlenebb, legőszintébb terepe: ha jól teszed a dolgod, és kézzel fogható az eredmény, akkor meglesz a folytatáshoz szükséges bizalom is. Ha viszont csak alibizel, a választási statisztikák sem védenek meg a bukástól.
Van már eredménye az elmúlt csaknem egy évnek itt, Makón is?
A legfontosabb az elszámoltatás, illetve a helyi mutyik felszámolása – egyszóval az elmúlt húsz év lebontása. Mert – és ez ugyancsak települési szintű tapasztalat – a kisiklott vagy elsikkasztott rendszerváltást nem lehet egyben, valami központi „programfrissítéssel” kijavítani: ezt a munkát városról városra, településről településre kell elvégezni. Ez sok munkával és még több politikai küzdelemmel, érdeksérelemmel jár, de mindez nem megspórolható. Az elmúlt húsz év ugyanis épp azért lett olyan, amilyen, mert túl sok mindenben kötöttünk rossz kompromisszumokat, és a politika túl sok mindenből hagyta ki azokat, akiket elvileg képviselnie kellett volna. Ha ez most nem így történik, helyrehozhatjuk, ami elromlott. Még úgy is, hogy az elmúlt húsz év jogutódjaként viselkedő baloldal helyben még mindig erős. Ha ahhoz szerencsére már nem is eléggé, hogy továbbra is elnyomja a helyi közösségeket, civil kezdeményezéseket, főként a polgári szervezeteket.
Most minden héten újra van lakossági fórum, a polgármester asszony pedig személyesen konzultál az itt élőkkel. Makó újra a makóiaké.
Ez az erő azonban már nem mondható el országos szinten a baloldalról. Legalábbis a pártjaikról.
Ez igaz, de attól még sokan baloldali érzelműek az országban! A Fidesznek épp ezért lesz rendkívül nehéz Szegeden vagy mondjuk Szentesen megszereznie a bizalmat. Ebből a szempontból Makó mellett Esztergom vezetésének elnyerése is fontos eredmény volt tavaly. A dolgunkat azonban akkor tesszük jól, ha ez nemcsak a jobboldal, hanem valamennyi választópolgár győzelmét jelenti.
Akik ugyanis 2014-ben – sokféle indíttatásból – a Fideszre voksoltak, azt remélik, hogy a gazdasági konszolidáció után most a polgári berendezkedés, a polgári életforma megerősítése következik. Engem az motivál a politikában, hogy nekik ne kelljen csalódniuk.
Ennek részleteiről szól majd a mai kormánykonferencia?
Igen, illetve arról, milyen kormányzati munka kell ahhoz, hogy 2018-ban újra bizalmat kapjunk és egyfajta folytatásként megkezdhessük a munka harmadik részét is. Ez bizonyos szempontból nehezebb feladat, mint a 2010 utáni kárrendezés volt.
A baloldal s a hozzá köthető szakértők azt mondják, korántsem volt olyan rossz helyzetben a gazdaság 2010-ben, mint ahogy a Fidesz állítja.
Államcsőd közelében voltunk, ami Görögországgal történt, könnyen megtörténhetett volna velünk is, ha nincs érdemi változás. Hogy csak a legbeszédesebb adatokat említsem: még annak a lehetősége is fennállt, hogy nem tudunk nyugdíjakat fizetni, a költségvetési deficit pedig hét és tíz százalék között mozgott. Ez ma a legrosszabb esetben is 2,5 körül van.
Ugyanakkor az elődök örökségének felszámolása politikailag bizonyosan könnyebb feladat, mint a mostani, hiszen ma már nem hivatkozhatunk az „elmúlt nyolc évre”. A rendszerváltozás óta nem volt olyan párt, amely lehetőséget kapott volna ilyen típusú kihívás megválaszolására.
És mit kezd most a Fidesz ezzel az eséllyel?
Az elmúlt évben egyfajta előkészítés zajlott némi kormányzati átrendeződéssel, egy újabb nemzedék színrelépésével. A folyamatosság jegyében, de a korábbitól eltérő munka kezdődött. Az alapok ugyanis rendben vannak, megszületett az új alaptörvény és a sarkalatos jogszabályok, amivel legalább jogi-politikai értelemben beteljesedett a rendszerváltozás. Most jönnek a hétköznapok, polgári fordulat az emberek, a családok, a vállalkozások életében. Ennek tartalma, kormányzati tettekre lebontott programja éppúgy komoly dilemma, mint az, hogyan mérjük az eddigi teljesítményt. Persze van néhány olyan szám, amely megkérdőjelezhetetlen: a rendszerváltozás óta nem dolgoztak ennyien legálisan Magyarországon, nem volt ekkora gazdasági növekedés 2007 óta, nő az ipar, a külkereskedelem, sőt a jövedelmek is. Az elemzőknek lehet pártállásuk, de ezeknek a számoknak nincs. Ezek az adatok azt mutatják, hogy valódi konszolidáció történt a magyar gazdaságban.
Az ellenzék szerint ez egyáltalán nincs így, kudarcról és elszegényedésről beszélnek.
A makro- helyett mikrovitákat akarnak folytatni, ami az ő szempontjukból érthető. A munkanélküliség csökkenéséről vagy a gazdaság növekedésről szóló adatokat nem tudják megkérdőjelezni, ezért – jobb ötlet híján – egy-egy anomáliából próbálnak trendet csinálni. A kormány dolga azonban nem az, hogy hamis világmagyarázatokról vívjon szélmalomharcot, hanem az, hogy kormányozza az országot. Ezért is javasoltam a miniszterelnök úrnak, hogy próbáljunk minél több objektív számot keresni a kormányzati teljesítmény vagy éppen a demográfiai folyamatok mérésére. A Fidesz szeptember ötödikén Kötcsén egyre inkább az ilyen mutatók alapján értékeli majd a politikai helyzetet, míg a szakpolitikai kérdésekről a kormányzat is mérleget von, elemző módon igyekszünk visszatekinteni az elmúlt öt, illetve az elmúlt egy esztendőre a végrehajtó hatalom szempontjából is. Ezt a „harag és részrehajlás” nélküli szakpolitikai önvizsgálatot most tartjuk meg először, de bevallottan hagyományteremtő céllal mostantól minden évben lesz ilyen eszmecsere.
Miért nem nyilvános ez a konferencia?
Mert ez nem a politikai kommunikáció, hanem a kormányzati munka része! A szájkaratéra ott van az ellenzék, az egyes területek szakértőit azonban meg kell védeni a méltatlan helyzetektől ahhoz, hogy őszintén elmondhassák, milyen dilemmára milyen válaszlehetőségeket látnak. Nem szellemes megfogalmazásokat, hanem működő megoldásokat keresünk. Javaslatomra a már említett szervezet, az OECD országjelentését, azaz Cséfalvay Zoltán korábbi államtitkár munkáját, továbbá a Patyi András rektor vezette Nemzeti Közszolgálati Egyetem Jó államról szóló elemzését vesszük alapul. Felszólal majd többek között Kovács Árpád, a Költségvetési Tanács, Domokos László, az Állami Számvevőszék és Vukovich Gabriella, a Központi Statisztikai Hivatal elnöke, valamint Pálinkás József, a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal vezetője. Remélem, lesz érdemi kritika és vita egyebek mellett arról, hogy áll a konkurenciához, így a szomszédos államokhoz képest a gazdasági növekedést gátló bürokrácia csökkentése.
Erre azért már megvan a válasz.
Annak, aki az elmúlt húsz esztendőben próbált ügyet intézni valamelyik állami hivatalban, az OECD elemzésére sem volt szüksége ahhoz, hogy tudja, az állam drágán működik, így ahelyett, hogy segítené, könnyítené a polgárok és a vállalkozások életét, inkább csak újabb terheket rak a vállukra. Az állam legtöbbször bonyolítja, nem pedig intézi az ügyeinket. Ennek gyökeres megváltoztatása az egyik legfontosabb és legszemélyesebb politikai kihívás számomra. Az államra a kommunista évtizedekben szocializálódott nemzetek szükséges rosszként tekintenek, amely packázik az emberrel és amelynek túl kell járni az eszén. A nyugati világ polgárai azonban olyan – a pénzükből működő – szolgáltatásnak tekintik az államot, amely hatékony csendestárs lehet az életük bármely területén, az otthonteremtéstől a vállalkozásig. A polgár és az állam egymáshoz fűződő viszonyán mérhető leginkább, hogy hol áll az a folyamat, amelyet mi, magyarok rendszerváltozásnak nevezünk.
A magyar államnak még van hova fejlődnie együttműködési készségből, a magyar polgárnak pedig fogyasztói öntudatból. Elsősorban ezért nem értek egyet azokkal, akik a kormányzati politikát is csupán egy csomagolható terméknek tekintik, amelyet marketinggel és kommunikációval el lehet adni. Valódi teljesítmény és az állammal kapcsolatos tapasztalatok érdemi változása nélkül nincs mit eladni.
Azért az új útdíjrendszerről kiderült, nem is volt olyan rossz döntés, mégsem sikerült akkoriban túl jól elmagyarázni az embereknek.
Talán. A netadó azonban biztosan rossz döntés volt szakmailag is, főként, ha tudjuk, hogy a kormányzati cél közben az, hogy 2018-ra minden háztartásban legyen széles sávú internet. Visszatérve a kommunikáció kérdéséhez, nem akarok megbántani senkit, sőt elismerem, a kormányzati munka önmagában nem elegendő a választási sikerhez – ezt a Fidesz 1998 és 2002 között keservesen megtanulta –, de tartom, hogy a teljesítménynek nagyobb szerepe van. Az, aki a valóság jelentőségét relativizálni próbálja a látszatéval szemben, kárt okoz, még akkor is, ha segíteni akart.
Ha már teljesítményről és kommunikációról beszélünk, 2006-ban a Fidesz azzal a szlogennel maradt alul Gyurcsányékkal szemben, hogy „rosszabbul élünk, mint négy éve”.
Ez igaz, és tulajdonképpen olyan tanulság, amely az előző mondataimat támasztja alá. Ugyanakkor azt ne felejtsük el, hogy itt egy komoly filozófiai, világnézeti különbségről is szó van. Mi egészen mást vallunk az esélyegyenlőségről, sőt általában a politikáról, mint a balliberálisok. Ők a magyar emberek, családok, vállalkozások rovására segítették jobb élethez az itteni multikat, pénzintézeteket, közműcégeket, meg egy szűk kegyenci kört. Mi lehetőségeket teremtünk. Megváltoztattuk a politika fő közlekedési irányát, ma valóban rosszabbul élnek a bankok és a közműcégek, mint négy éve, hogy cserébe jobban élhessenek azok, akik húsz éven át mindig a vesztesei, sosem a nyertesei voltak a változásoknak.
A kormánykonferencia során feladatokat is szabnak?
Természetesen, az OECD ajánlásai alapján. A keret ugyanis, például az oktatásban, immár rendelkezésre áll, el kell kezdeni használni. Nem feltétlenül világraszóló dolgokról beszélünk.
Ha például bevezetjük a mindennapos testnevelést, az egész napos iskolát vagy éppen hároméves kortól jó óvodához juttatjuk a gyermekeket, már jutottunk valamire. Megdöbbentő amúgy, hogy a mérések szerint rengeteget romlott a szülők bizalma az oktatási rendszer iránt. A köznevelésben ezért teljesen újra kell osztani a szerepeket, huszonöt év után végre meg kell kérdezni a szülőket, milyen változásokat látnak indokoltnak.
Ez is azzal függ össze, amit az állam és a polgár viszonyának a megváltoztatásáról mondtam. Nem az iskolának van joga intőt adni a szülőknek, hanem fordítva.
Újabb nemzeti konzultáció körvonalazódik?
A konzultációt – mint létezés- vagy gondolkodásmódot – a mindennapok részévé kellene tenni. Mondok egy személyes példát: százkilencvenhét kormányablaknál tettünk ki kérdőíveket, arról érdeklődve az állampolgároktól, szerintük mely eljárások díját kellene megszüntetni. Mindenféle promóció és költséges kampány nélkül háromszázkilencvenezer ember töltötte ki a papírt. A szülők megkérdezését is azért tartom fontosnak, mert a kilencosztályos iskola vagy a szünidő hossza kapcsán az ő véleményüket eddig nem nagyon hallhattuk, pedig ők tudják a legjobban, hogy milyen oktatási szolgáltatásokkal lehetne a legtöbbet kihozni a gyerekükből.
A szülő szándéka és a nemzet érdeke ugyanis egybeesik. A jövő Magyarországa olyan lesz, amilyenné a mai gyerekeket képezzük, fejlesztjük.
A pedagógusok szervezetei azonban hónapok óta egyeztetnek ezekről az illetékes államtitkárságokkal.
Húsz-harminc év alatt kialakult egy furcsa hagyomány, amikor egészségügyről van szó, orvosokkal és nővérekkel, ha oktatásról, akkor pedig tanárokkal és iskolaigazgatókkal egyeztet az állam. Pedig sokan gondolják úgy, ha laikus szülőként – ha tetszik, fogyasztóként – kapnának egy kérdőívet a témában, örömmel kitöltenék, mivel van tapasztalatuk, céljuk és ötletük is az adott szolgáltatás fejlesztésére. Ez egyben óriási lehetőség a kormányzás sikeressége szempontjából is. A kabinet legfontosabb célja 2018-ig ugyanis az, hogy itt minél többen jól érezzék magukat, ne akarjanak elmenni vagy ha elmennek is, szívesen jöjjenek vissza Magyarországra. Ehhez – az egzisztenciális körülmények fokozatos javításán túl – arra van szükség, hogy a polgárok érezzék, a jövő Magyarországon sem csupán „megtörténik” velük, hanem ők maguk alakítják.
A tartalmi kérdések mellett személyi változások is napirenden vannak. Minisztercsere is elképzelhető?
Igen, a menetrend szerint szeptember tizenötödikén megszületik a döntés a személycserékről. Ez azonban nem rokon- és ellenszenv, esetleg a pártpolitikai helyértékek alapján történik majd, hanem kizárólag a szakmai teljesítmény alapján. A többi ezzel kapcsolatos híresztelés csupán a nyári politikai ponyvatermés része.
Az egyik legnagyobb tárca az Emberi Erőforrások Minisztériuma. Vezetője, Balog Zoltán nemrég azt mondta, ott nem lesz változás. Ez jelent valamit?
Minden kormánytagra igaz, hogy a miniszter tervez, a miniszterelnök meg végez. A kormányfő fel akarja rázni, lendületesebbé akarja tenni a tárcák munkáját, ennek a személycsere csak egyik és talán nem is a legkézenfekvőbb módszere. Van még egy bő évünk a következő kampány kezdetéig, addig van igazi tere a valóban szakmai munkának. A kormánykonferencia ez utóbbiról szól majd, a személycserék legfeljebb eszközei, de nem a céljai az ilyen elemző együttléteknek. Munkát ígérek tehát, nem pedig személyzetpolitikai szenzációkat.
A Miniszterelnökségen maradnak az államtitkárok?
Elsősorban nem személycserékben gondolkodom, amikor a hatékonyság növelését tartom szem előtt.
Mi állunk a kormányzás középpontjában, ami nem könnyű helyzet. Egyrészt tudatnom kell a minisztertársaimmal, hogy nem nehézséget vagy veszélyt jelentek számukra, hanem adott esetben segítséget. Befelé pedig egy óriási szervezetről van szó, temérdek eltérő portfólióval. Ezért itt a legfelkészültebb szakembereknek kell dogozniuk. Az uniós források vagy a paksi fejlesztések terén, azt hiszem, többek között ezért is vitathatatlan a teljesítményünk.
Akkor a céges ügyei kapcsán hírbe hozott L. Simon Lászlónak sem kell aggódnia?
Nem, de egy év után már véget kell érnie annak a türelmi időnek, amelyet a sorai rendezésére minden kormánytag megkapott. Nem hagyhatunk támadási felületet. A napi, operatív szintű üzletelés nem egyeztethető össze a köztisztviselői feladattal. A magán- és a közérdeket nem lehet összehangolni, csak szétválasztani. Akinél ez elmaradt, az – hogy úgy fogalmazzak – mulasztásos normasértésben van, amit záros határidőn belül rendeznie kell. Feltéve, ha továbbra is a közt akarja szolgálni.
Igaz lehet ez az elvárás az egész kormányra?
Ha mi leszünk azok, akik a mutyizás visszaszorítását komolyan vesszük, akkor azt a polgárok – pártállástól függetlenül – értékelni fogják.
Nemcsak a bűnöket, de még a hibákat sem szabad szőnyeg alá söpörni, különben cinkossá, felelőssé válunk bennük. Korábban például az EU-források megszerzése és a korrupció – fogalmazzunk úgy – „jegyben járt”. Az utóbbi két évben ezt a vélekedést már alig hallani, ami nagyon fontos változás. Ennek szellemében készül amúgy az új közbeszerzési törvény is, amely kevesebb bürokráciát, több átláthatóságot és a nemzeti érdek érvényesülését egyaránt garantálja majd. Érhet minket politikai bírálat vagy kísérhet zsigeri ellenszenv, de a kormányzásunkat senki sem hasonlíthatja ahhoz az időszakhoz, amikor a szocialisták és a szabad demokraták kiskirályok módjára lopták szét az országot. Ha ugyanis el akarjuk kerülni az ő sorsukat, a politikai, morális megsemmisülést, nem elég hatékonyabban kormányozni, mint ők: tisztakezűnek is kell lenni. Ennek a célunknak a hitelesítésében maradt még tennivalónk a ciklus végéig.
Szintén a Miniszterelnökséghez tartozik alapvetően a bürokrácia csökkentése. Említette, ez az egyik legnagyobb kihívás. Mire lehet számítani ezen a téren?
Ennek több szintje van. Az első a közigazgatási, amikor a polgár találkozik az állammal, a hivatallal, illetve ahogy az állam „befelé” megszervezi saját magát. Ez a kormányhivatalok és a járási hivatalok világa, amelyben több mint száz törvény megváltoztatására teszünk javaslatot. A következő terület az adóeljárások kérdése, amelyet mindenképp felül kell vizsgálni úgy, hogy ebben a vállalkozókat nem ellenségnek, hanem szövetségesnek tekintjük. A mai adórendszer számukra egyértelműen hátráltató tényezőt jelent. Az új struktúra mellett új mentalitás is kell, tarthatatlan, hogy a hatóság abból indul ki, itt mindenki adócsaló. Ebben sajnos jól mérhető, hogy 1990-ben nem volt teljes és valódi rendszerváltás: tovább éltek a Kádár-rendszer rossz reflexei. De ugyanilyen fontos az építésügyhöz vagy az európai uniós források hozzáféréséhez kapcsolódó bürokrácia. Alapvető vezérelv: a polgár a megrendelő, az állam pedig a szolgáltató. Bár az elmúlt években érzékelhető a javulás, az állam bizony még mindig az adófizetők pénzéből működik rosszul, mivel nehézkes és lassú. Ez tarthatatlan. Nemhogy Németországhoz, még a V4ekhez képest is le vagyunk maradva ezen a téren. Mind a négy említett területen előrelépést kell elérni, különben nem tud az elvárt mértékben nőni a gazdaságunk, és nem sikerül megerősíteni a polgári berendezkedést. Ha a magyarok a ciklus végéig nem érzik úgy, hogy Magyarországon elkezdett helyreállni a rend a polgár és az állam viszonyában, akkor 2018-ban aligha számíthatunk újra a bizalmukra.
Úgy tűnik, a bevándorlás kezelése kapcsán bírják a többség bizalmát. Ezért ilyen hajthatatlanok?
A szuverenitásért való küzdelem mellett újra kiemelt feladat lett a magyarok, illetve az ország megvédése.
Kárpátalján vagy Romániában például ismét nehéz helyzetbe került az ott élő magyarság. Ezt is látni kell, ahogyan azt is, az idén, szervezett embercsempész-akció eredményeként, már háromszázezres tömeg tart a déli határ felé és uniós jogot nyer, hogy akár itt is maradjon, vagy ide visszatérjen, veszélyeztetve ezzel az ország integritását. A menekültáradat ugyanis, amely Afganisztán, Szíria vagy Szudán felől hazánk déli határa felé tart, igenis kockázatot jelent. Akad, aki nemzetbiztonsági kockázatot, hiszen a papírok, azonosítási lehetőségek nélkül mozgó tömegben elrejtőzhetnek terroristák is. Van, aki közbiztonsági kockázatot, mert nem tudja vagy nem akarja tisztelni a magántulajdon szentségét, ezért erővel veszi el azt, amire szüksége van. Talán csak a termést a kertből, talán egy biciklit a ház elől. Talán többet. Aki nem hiszi, járjon utána innen nem messze, a déli határ magyar és szerb oldalán! És van, aki „csak” létbiztonsági kockázatot jelent, mert a nyelvet sem beszélő, zömében szakmával sem rendelkező szegények számát növelné itthon és Európában. Elég teher nekünk az, hogy megvédjük a bűntől és a szükségtől a saját szegényeinket: a hajlék vagy munka nélkül élő magyarokat.
Ha nem teszünk érdemi lépéseket, olyan mentőhajó leszünk, amely maga is elsüllyed a reá kapaszkodók terhe alatt. Akkor pedig mindenki vízbe fúl, az is, aki segítséget kért és az is, aki segíteni akart. Ezért volt szükség határozott lépésekre. A határvédelem persze nem könnyű feladat, miközben világos és egyértelmű üzenetet kell küldenünk az embercsempészeknek, nem engedünk be senkit, csak akit mi akarunk! Különben is, ha szükségünk volna bevándorlásra, megszervezzük mi. Ráadásul körülöttünk is magyarok laknak, ők nyilván elsőbbséget élveznének ebben a kérdésben.
Több ezer rendőrt vezényelnek a déli határhoz. Elegendő ehhez a jelenlegi személyi állomány?
Igen, ehhez megvan a szükséges háttér és apparátus. Megjegyzem, az OECD szerint erősödött a közbizalom a rendőrség iránt. Ez azért is fontos eredmény, mert 2006 és 2010 között gyakorlatilag közbiztonsági katasztrófa volt, az állam elveszítette rendteremtési képességét, ezért is jöhetett létre a Magyar Gárda. A határvédelem terén is határozottan és erővel kell fellépni.
Egyelőre ideiglenes befogadó állomásokat hoznak létre a bevándorlók számára, ám ezekre később, ha már áll a három és fél méteres kerítés, elméletileg nem lesz szükség. Valóban ezzel számolnak?
Egy biztos: lakott belterületeken nem lesznek ilyen állomások. Másrészt valóban, ha csak a menekültstátusra jogosultak arányát nézzük, márpedig a jövőben jellemzően csak ők léphetik majd át a határt, akkor a jelenleginél jóval kevesebb férőhely is elegendő lesz.
Szigorodik a büntető törvénykönyv is, börtönbe vetnék a határsértőket. Hol férnének el?
A dolog lényege elsősorban a visszatartás, hogy mindenki tudja, mi a magyar kormány álláspontja. Ha ez átmegy, az embercsempészek kénytelenek lesznek útvonalat váltani. A valóban üldözötteknek természetesen továbbra is segítünk, ez nem is kérdés. Mindeközben az Európai Unió megalázó módon osztja szét a határvédelemre jutó forrásokat, a régi tagországok lenyúlták az újak pénzét. Minden hatásos, közös megoldást támogatunk az egész Európát érintő, a második világháború óta nem látott mértékű népvándorlás visszaszorítása érdekében, de várni már egyetlen percet sem tudunk. Legyen világos: Magyarország továbbra is kész arra, hogy – ahogy a történelemben már oly sokszor – újra a keresztény Európa védőbástyája legyen. De ehhez a hátország, a belső Európa érdemi támogatása is kell. Brüsszel érdeke is az, hogy Magyarország erős végvár legyen. Hát ne gyengítse, hanem erősítse, s adjon több uniós pénzt a népvándorlás kezelésére! Szent István állama, Európa védősánca akkor tudja betölteni történelmi hivatását, ha nem marad magára.
(Kacsoh Dániel)